JÚNIUS 16., PÉNTEK
Jézus Szentséges Szívének ünnepe Lk
15,3–7. Az elveszett bárány
Máté azt írja: Galilea falvait járva Jézus „látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült” (Mt 9,36). Egybegyűjtötte és gyógyítani kezdte őket. Jézusban végre elérkezett a jó pásztor, akiről Ezekiel próféta szavai szóltak: „Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, (...) hazavezérelem őket. Izrael hegyein legeltetem őket, a völgyekben és az ország lakott tájain.” (Ez 34,11–13)
Mintegy Ezekiel próféta szavainak folytatásaképpen, Lukács evangélista megmutatja, milyen nagy szeretet lakozik ebben a jó pásztorban, aki annyira szereti a juhait, hogy életét is kész odaadni értük. Minden egyes juhát szereti külön-külön, hiszen mindegyiknek ismeri hangját, nevét, történetét, szükségleteit. Mindegyiket szereti, és mindegyikben bízik. Az olyan tömeg- társadalomban, amilyen a miénk, ahol könnyedén előfordul, hogy az embert elfelejtik, és névtelenségbe süllyed, valóban örömhír, hogy az Úr egyenként ismer, egyikünkről sem feledkezik meg.
Íme ez az a szív, amelyet a mai liturgia elénk tár. Jézus szíve, amely nem szűnik meg dobogni értünk és az egész emberiségért. Mondhatni, nemcsak hogy a vállán visz minket, de egyenesen szívünkbe árasztja szeretetét, vagy ha úgy tetszik, akár a saját szívét is nekünk ajándékozza, ahogy Pál apostol írja: „A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,5)
A Szent Kereszt imádsága
