2Kor 1,18–22. Az
igazi dicsekvés
Ezzel a levéllel Pál újra meg akarja erősíteni igehirdetése értékét,
mely Isten kegyelméből és nem az e világi bölcsességből fakad. Éppen ezért engedheti
meg magának, hogy „dicsekedjék” vele. Nem a saját képességeivel kérkedik (ezt a
kísértést valamennyien ismerjük). A büszkeség, amelyről az apostol beszél, annak
az embernek a büszkesége, aki életét az evangélium hirdetésének szenteli, és igehirdetése
gyümölcseként közösséget tud felmutatni az Úr előtt. A levél egy másik helyén ezért
mondja Pál: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” (2Kor 10,17). Ez a büszkeség
ösztönzi Pált arra, hogy újra megerősítse: szereti és fontosnak tartja a közösséget.
Szeretett volna mihamarabb elmenni hozzájuk, de nem tudta megtenni. Meg kellett
változtatnia terveit. Mindez nem azért történt, mintha állhatatlan lenne: „Isten
a tanúnk, hogy szavainkban, amelyeket hozzátok intéztünk, nem mindegy az igen és
a nem.” Elmaradt látogatása nem az érdektelenség jele, és nem is azt jelenti, hogy
félne vádlóitól. Ezzel a levéllel meg akarja erősíteni azt a mély szeretetköteléket,
amely a közösséghez fűzi, s amely egyáltalán nem olyan illékony, mint manapság sok
esetben. Az evangélium hirdetésén alapuló testvériség nem elvont, elméletben létező
kötelék, hanem konkrét és valóságos, melyet a látogatások, emlékek, találkozások,
kölcsönös segítségnyújtás és imádság alakítottak ki. Olyan testvéri közösség, melynek
tagjait a közös hivatás köti össze, a küldetés, melyet maga Krisztus bízott
rájuk, s a Szentlélek jelölt meg pecsétjével.
Imádság az Úr anyjával,
Máriával
