Szent Péter és Szent Pál
apostol vértanúk ünnepe. Rómában haltak mártírhalált 60–70 körül.
A katalán Boldog
Raimundus Lullusra (1233–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt
közel, szerette a muszlimokat, előmozdította a hívők közötti párbeszédet.
Mt 16,13–20. Péter
elsősége
3Amikor Jézus Fülöp
Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek
az Emberfiát?« 14Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások
Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« 15Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« 16Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« 17Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test
és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. 18Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom
építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. 19Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg
lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a
mennyekben is.« 20Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják
el, hogy ő a Krisztus.
Ezen a napon ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált.
Emlékük végigkíséri az Egyház, különösen a római keresztény közösség történetét,
ahol életük utolsó éveiben mindketten tanúskodtak hitükről egészen a mártírhalálig. Pétert akkor hívta el Jézus, amikor épp hálóját javítgatta a
Galileai-tó partján. Egyszerű halász volt, de vágyott arra, hogy megújuljon a világ, ezért amikor Jézus egy tágasabb életre hívta, arra, hogy halak
helyett emberek halásza legyen, azonnal „otthagyta a hálóját és követte”. De az
igazi Péter – a tanítvány, akire Jézus rábízta nyáját – az a gyenge ember, aki hagyta,
hogy megérintse a Szentlélek, és mindenki közül elsőként jelentette ki: „Krisztus
vagy, az élő Isten Fia” – amint az evangéliumban olvastuk. Az Úr sziklává alakította
ezt a gyengeséget, annak a lelki épületnek az alapjává, melynek mi is részei vagyunk.
Az ifjú Pállal azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik: ő vigyázott azoknak
a köntöseire, akik a köveket dobták rá. Buzgón küzdött a fiatal keresztény közösség
ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr
úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Amikor
a porba hullott, az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat, aki ezt kérdezte
tőle: „Miért üldözöl engem?” Saul érezte, hogy megérinti a szívét: az ő szeméből
azonban nem könnyek fakadtak, hanem elvesztette a látását. Engedte, hogy kézen fogva
vezessék Damaszkuszig, ahol – miután meghallgatta az evangéliumot – megnyílt a szeme,
és hirdetni kezdte Isten szeretetét minden ember számára, ledöntve a megosztottság
falait: nem számított már, hogy valaki zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad ember.
Az Egyház együtt emlékezik rájuk, hogy újra egységbe illessze értékes tanúságtételüket.
Mindketten a maguk különböző gazdagságával, karizmájával Krisztus egyetlen Egyházát
fémjelzik. Tanúságtételük ma is – amikor sokak szívében újra falak épülnek, amelyek
elválasztják egymástól az embereket – szüntelenül hirdeti azt a határok nélküli
szeretetet, amely egyedül képes megmenteni a világot attól a szomorú, konfliktusokkal
teli sorstól, amely felé halad, és amelytől elsőként a szegények szenvednek. Szükség
van Péter hitének erejére és Pál hitének egyetemességére azért, hogy mindenkinek
meg tudjuk mutatni az üdvösség útját.
Imádság az
apostolokkal
