Tób 11,5–17. Ráfael
angyal Tóbiáshoz fordul Ninive közelében
Ebben a jelenetben, mely Tóbiás hazatérését beszéli el, Ráfael
angyal ragadja magához a kezdeményezést. Ninive közelébe érve ugyanis Ráfael (nevének
jelentése: Isten meggyógyít) Tóbiáshoz fordul, és elmondja neki, mit kell tennie
akkor, amikor az apjával találkozik. Tóbiás engedelmeskedik: amint meglátja az apját,
megöleli. Ugyanabban az udvarban vagyunk, ahol Tobit elveszítette a látását. Tobit
ugyanúgy tesz, ahogy Jákob tett a fiával, Józseffel (Ter 46,30), alighogy meglátja,
átöleli, és azt mondja: „Látlak, fiam, szemem fénye!” Tóbiás rákeni a halepét Tobit
szemére, mire ő visszanyeri látását. Mindez az angyal kezdeményezésére történik.
Tóbiás pedig már jól tudja, hogy ha meghallgatja és tettekre váltja az angyal szavát,
az eredménynyel jár. Isten szavának az első helyre kell kerülnie az életünkben ahhoz,
hogy megvalósulhasson az Úr terve, ami nem más, mint a mi üdvösségünk. Amint Tobit
visszanyerte a látását, Istenhez fordult, hogy áldást és köszönetet mondjon, amiért
könyörületes volt vele, és nem büntette meg. Néhány rövid versen belül nyolc alkalommal
is előfordul az „áldott” kifejezés. Apja öröme láttán Tóbiás maga is örvendezni
kezd, „belépett a házba, és fennhangon dicsőítette az Istent nagy örömében”. Ninive
sok más lakója is megörült, amikor látta, mi történt, Tobit pedig elmondta nekik,
hogy „Isten megkönyörült rajta és megnyitotta a szemét”. Az ezt követő ünnep olyan,
mintha újra menyegzőt ülnének, melynek főszereplője azonban ezúttal nem Tóbiás,
hanem idős édesapja, Tobit, aki megtapasztalta, hogy az Úr csodálatosképpen megáldotta
élete utolsó éveit. A hívő ember öröme ragadós, és megváltoztatja a világot.
A Szent Kereszt
imádsága
