Szent István diakónus, az első vértanú emléknapja
Mt 10,17–22. A tanítványok üldöztetése
Karácsony második napján a liturgia az első mártírra, Szent Istvánra emlékezik. Az Egyház úgy tekint rá, mint a tulajdon Fiát a megváltásunkért a földre elküldő Atya szeretetének első gyümölcsére. A vértanúk emlékezete segít, hogy elgondolkodjunk Isten Fia megtestesülésének gyümölcsein: ezek juttatják el az embereket a szeretet országába, s általuk születnek újjá a mennyek országában, mely a béke és a testvériség birodalma. A mai evangélium Jézusnak a tizenkettőhöz intézett kijelentését állítja elénk: „…úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé.” Amikor a tanítványok meghallották ezeket a szavakat, nyugtalankodni kezdtek. Jézus azonban megerősítette őket, mondván, hogy örökké velük lesz mindennap. István az első tanúságtevő, az első, aki Mesterét követve életét adta az evangéliumért. István Pállal együtt Gamáliel iskolájába járt, majd az apostolok tanításához csatlakozott, és később a szeretetszolgálatért felelős hét diakónus közé választották, mindenekelőtt az özvegyek megsegítésével foglalkozott. „Kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” – olvassuk az Apostolok cselekedeteiben. Nem hallgathatott az evangéliumról, amely megváltoztatta az egész életét. Nem adta föl akkor sem, amikor ellenállásba ütközött, és támadások érték. A hit erejével tanúskodott tovább az evangéliumról egészen vére ontásáig. Mesterének példája nyomán megkövezése közben arra kérte Istent, vegye magához lelkét, és bocsásson meg üldözőinek. Ő lett a kereszténység történetének első vértanúja, ő vezeti azok seregét, akik bárhol és bármely korban életük feláldozása árán is tanúskodtak, s tanúskodnak ma is az evangéliumról. Ők mindannyian, akik látták, „hogy megnyílt az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján”, ma a mennyben vannak, és „színről színre látják” Istent. Megerősítenek minket abban, hogy „hősiesség” nélkül nem lehet Jézus tanítványának lenni.
Karácsonyi imádság
