Iz 40,1–11. Jeruzsálem vigasztalása
A próféta Istentől ihletve vigasztaló szavakkal fordul a száműzött és Jeruzsálemtől való távolsága miatt szomorkodó néphez. Habár egyik sorával arra hívja őket, hogy gondolkodjanak el az élet törékenységén és bizonytalanságán, a másikban már arra buzdítja őket, hogy emeljék fel tekintetüket, és fordítsák az Úr felé, aki nem hagyta el őket, hanem már közeleg, hogy megszabadítsa népét. Sürgős feladatunk tehát, hogy a sivatagban utat törjünk magunknak, hogy az Úr eljöhessen hozzánk. A sivatag számunkra a szívek sivataga: azok a városok, melyekben kihalt a szeretet, az élet, az emberi méltóság, s ezért az erőszak, a háború, az elhagyatottság, a magány uralkodnak bennük. Az Úr azért jön, hogy megszabadítson minket a gonoszság, a bűn és az önzés rabságából. Isten szava, ha eléri a szívet, újra virágba borítja azt: új szívből pedig új világ születik. Az Úr arra kéri a prófétát, hogy vigasztalja népét, azaz szóljon a szívükhöz, hogy újra reménykedni kezdjenek, és ne önmagukban, hanem a megmentő Istenben bízzanak. Arra is kéri a prófétát, hogy vigasztaljon meg mindenkit, és hogy senkit se hagyjon ki az üdvösség új idejének hírül adásából. Ezért tehát így buzdítja őt: „Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak; emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek.” Keresztény közösségek és minden egyes hívő – az adventi időszakban mi mindannyian meghívást kapunk a reménység e szavainak befogadására.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
