Szent Charles de Foucauld emléknapja: „mindenki testvére” volt; 1916-ban az algériai sivatagban
ölték meg, ahol imában és testvéri közösségben élt a tuareg néppel
Jer 33,14–16; Zsolt 25 (24); 1Tessz 3,12–4,2; Lk 21,25–28.34–36
Jézus
az idők végéről mondott beszéde napjainkban is érvényes. Az evangélium
figyelmeztet bennünket, hogy jönnek majd napok, amikor megindul minden, jelek
lesznek „a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett
rettegés a népek között...”. A teljes emberiséget és a teremtés egészét átfogó
jelenet ez. Ez a rettegés uralja oly sok föld lakóit, ahol még mindig háború és
konfliktusok dúlnak, azoknak a millióknak, kicsinyeknek és nagyoknak a
rettegése ez, akiket éhínség sújt, azé a sok emberé, akik otthonuktól távolra
kényszerülnek vándorolni, és nem találnak senkit, aki befogadná vagy segítené
őket, és a sok magára hagyott idős rettegése is ez. Az önmagukba zárkózó, „félelemtől
haldokló” emberek száma egyre növekszik. S valóban: olyan könnyű beletörődni a
nehézhelyzetekbe, hagyni, hogy kialudjon a magunknak és a többi embernek
vágyott új világ és jobb élet reményének lángja.
Az Úr
azonban nem adta fel a reményt az emberekkel kapcsolatban, sem azt, hogy megváltoztassa
szívüket: a jubileumi időszak, amelyet a szent kapu közelgő megnyitásával készülünk
megélni, különleges módon is emlékeztet minket erre. Az emberi történelem e
nehéz időszakában újra eljött az advent ideje. Visszatér, hogy visszaadja a
reményt az elveszett világnak, visszatér, hogy megolvassza a megkeményedett
szíveket, hogy megnyissa az elméjét azoknak, akik csak magukra gondolnak, hogy
megnyissa a hallását azoknak, akik csak a saját érveiket hallják meg, hogy
megnyissa a szemét azoknak, akik nem látnak önmagukon túl. És így biztat
bennünket: „nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett
megváltásotok ideje”. Ideje felkelnünk. Virrasszunk, kéri Jézus. Virrasszunk,
de ne olyan ostoba módon, mint Betlehem lakói, akik nem akartak ajtót nyitni az
érkező Úrnak. Keserűen jegyzi meg az evangélista: „…nem volt számukra hely.”
Az
advent ideje kegyelmi idő, hogy virrasszunk, tekintetünket az imádságban az
Úrra emeljük, és imádkozva várjuk eljövetelét. A most következő napok legyenek
a meghallgatás és az imádság napjai, a szeretet és a testvériség ideje. Isten
szava lesz a lámpás, amely szívünket beragyogva és megmelengetve vezeti majd
lépteinket. Ezért nekünk is szól Pál apostol áldása, melyet a tesszalonikaiaknak
küldött: „Titeket meg gyarapítson és gazdagítson az Úr szeretetben egymás és mindenki
iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket!” (1Tessz 3,12) Az advent a kegyelem
új ideje, a szívünk megújulására szentelendő idő, amely arra hív bennünket,
hogy szélesebbre tárt karokkal menjünk testvéreink, mindenekelőtt a
legszegényebbek felé. Ezen az úton fogunk találkozni az Úrral,aki eljő. Kérjük
kitartóan: „Jöjj el, Urunk, Jézus!”
Imádság
az Úr napján
