Onezimusznak, Filemon rabszolgájának emléknapja, aki Pál apostol testvére volt a hitben
Jer 17,5–8; Zsolt 1; 1Kor 15,12.16–20; Lk 6,17.20–26
Ezt a vasárnapot úgy is meghatározhatjuk mint a „boldogságmondások vagy a boldogság vasárnapját”. Jézus, miután átimádkozta az éjszakát, lemegy a hegyről, és hatalmas tömeggel találja szemben magát: mindenki őt akarja hallgatni, megérinteni, közelében érezni. Az evangélista némi csodálkozással jegyzi meg, hogy olyanok is eljöttek hozzá, „akiket tisztátalan lelkek kínoztak”, hogy megszabadítsa őket bajukból. Mindenki egy új és jobb életre vágyott, s azt remélték, majd a Názáretből jött fiatal próféta által sikerül megtalálniuk azt: „...erő áradt belőle, és mindenkit meggyógyított.”
Jézus amint meglátta ezt a tömeget, úgy döntött, küldetésének új szakaszába lép, méghozzá az egyik legfontosabb beszédével, a boldogságmondásokkal. Szavai a szegényekhez szóltak, azokhoz, akiket mindenhonnan kirekesztettek, akiket bántottak és elutasítottak, akik egészségért és gyógyulásért könyörögtek, akik igyekeztek legalább a próféta köpenyének szegélyét megérinteni.
Jézus azt mondja nekik, hogy boldogok, mert Isten úgy döntött, hogy mindenki más előtt velük foglalkozik. Jézus maga bizonyítja be ezt: Isten rajta keresztül kenyeret ad az éhezőnek, az üldözöttek sírását örömre, a kétségbeesettek szomorúságát jókedvre fordítja. A mennyek országa innentől kezdve a szegényeké, mert Isten úgy döntött, hogy melléjük áll. Ez az evangéliumi oldal nem egyszerű és felületes moralizálás a „jó szegények” kapcsán, mintha csak maga ez a kellemetlen helyzet tenné őket jobbá a többieknél. Nem: a szegények olyanok, mint mi mindannyian, vagyis jók és rosszak is vannak köztük. A boldogságuk nem az állapotukból fakad, hanem abból, hogy Isten ott van mellettük mint barátjuk és védelmezőjük. Ezt maga az evangélium fedi fel előttük. Ebben az értelemben az evangélium tényleg „jó hír” a szegények, gyengék, betegek, szomorúak, börtönben raboskodók, vagyis mindazok számára, akik segítségre szorulnak.
Az evangélium a négy „boldogok vagytok” után felsorakoztat négy „jaj nektek”-et is: jaj a gazdagoknak, jaj azoknak, akik jóllaktak, jaj azoknak, akik most nevetnek, és jaj azoknak, akiknek hízelegnek. „Jaj” nekik, mert ezekben a helyzetekben könnyen önelégültté válhatnak, s úgy érezhetik, semmire nincs már szükségük, még Istenre sem. „Jaj nekünk”, amikor hagyjuk a bennünk élő gazdagot eluralkodni magunkon. Jézus nem a szegénységet magát akarja magasztalni, sem pedig a gazdagságot magát elítélni. Az üdvösség nem az ember életállapotától, körülményeitől függ, hanem attól, hogy felismerjük, Isten gyermekei vagyunk, és ő szeret minket.
Imádság az Úr napján
