Ter 8,6–13.20–22. Az özönvíz vége
6Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót;
7az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön.
8Ezután kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén.
9De
az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába,
visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. Erre ő
kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába.
10Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából.
11Az
pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a
csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön,
12de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá.
13Így
tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első
napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét,
kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe.
*20Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron.
21Az
Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: „Nem
átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata
ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt
úgy, ahogy tettem.
22Amíg
tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a
hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.”
A mai szakaszt olvasva megfigyelhetjük, milyen türelmesen vár Noé, aki biztos akar lenni abban, hogy az özönvíz egészen visszavonult a föld felszínéről, s így az állatok és az emberek már biztonságosan elhagyhatják a bárkát annak veszélye nélkül, hogy a vízbe vesznének. A galamb háromszori elengedésével, mely idővel a béke szimbólumává vált, Noé mintha azt akarná közölni velünk, hogy olyan emberként várakozik, aki hallotta Isten szavát és üdvösségre vonatkozó ígéretét. A béke türelmet és várakozást kíván tőlünk, azonban nem ernyedt és beletörődő várakozást. A béke várja a maga megmunkálóit, akik képesek figyelni és előkészíteni a talajt a megvalósulásához. Végül Noé is kiszáll a bárkából családjával, s mindazokkal az élőlényekkel együtt, amelyeket megmentett a víztől. Azonmód „oltárt épített az Úrnak” a hála jeléül, a megmenekvésért és a földön újra megvalósult békéért. Ebben a gesztusban újra megvalósult az az egység az Úrral, amelyet az emberiség megtört az erőszakkal, s amelyet majd végleg szentesít az Isten és Noé közt megújítandó szövetség. Az Úr is ünnepélyesen elkötelezi magát, hogy a földi életet mindenkor megőrzi, de az ő elköteleződése abból a megfontolásból származik, amelynek nekünk is mindenkor tudatában kell lennünk: „az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra”. Ez nem egyfajta pesszimista kép az emberről, hanem figyelmeztetés, amelyet nem téveszthetünk szem elől, amelynek tudatában kell lennünk, mert a gonosz erős, és észrevétlenül képes beszivárogni a szívünkbe és a gondolatainkba. Ez a tudatosság segít, hogy beismerjük önnön törékenységünket, és hogy abban az erőben bízzunk, amely Istentől származik.
Imádság a szentekkel
