Iz 6,1–2a.3–8; Zsolt 138 (137); 1Kor 15,1–11; Lk 5,1–11
1Történt pedig, hogy a tömeg áradt hozzá Isten igéjét hallgatni, míg ő a Genezáret tava mellett állt.
2Látott a tó mellett két hajót állni; a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat.
3Akkor
beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye
egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a
tömeget.
4Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: »Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!«
5Simon ezt felelte neki: »Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.«
6És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk.
7Intettek
tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a
segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy
csaknem elmerültek.
8Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: »Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!«
9Mert a nagy halfogás miatt, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak,
10hasonlóképpen
Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus
pedig így szólt Simonhoz: »Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.« Lk 5,1–11
Lukács evangéliumának ez a szakasza az első tanítványok elhívásáról szól, ami – a Máté és Márk evangéliumában található párhuzamos szakaszokkal ellentétben – azután történik, hogy Jézus már jelentős népszerűségre tett szert. Az evangélista arról számol be, hogy nagy tömeg tolong Jézus körül, hogy meghallgassa „Isten szavát”. Ez az első alkalom, amikor az evangélista az „Isten szava” kifejezést használja. A keresztény küldetés kibontakozását úgy akarja ábrázolni, mint az Ige megtett útját: ahogy az igehirdetés egyre több helyre eljutott, úgy nőtt azok száma is, akik hallgatták. Isten Jézuson keresztül szólt, ebből ered szavának tekintélye, amely egybegyűjtött, felszabadított, csodákat tett: hatékony volt. E tekintetben – mondhatnánk azzal a kifejezéssel, amelyet rövidesen Péterre fog használni – Jézus az első emberhalász. S kimondottan azért, hogy az egyre növekvő tömeg meghallja Isten szavát, Jézus megkéri Simont, hadd szálljon be a bárkájába, és menjen egy kicsit távolabb a parttól, hogy mindenki hallhassa. Az evangélista emblematikus jelenetet ír le: Jézus Simon Péter bárkájában ülve prédikál. Ez az Egyház képe, amely már azon az első napon formát öltött. Amikor pedig Jézus befejezte beszédét, mintha azonnal meg akarná mutatni az igehirdetés gyümölcseit, Péterhez fordul: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra!” A felhívás Simonnak szól, hiszen övé volt a bárka, s ezzel a karizma konkrétsága is hangsúlyt nyer, de a felelősség a legénység többi tagjára is azonnal ki lesz terjesztve: „vessétek ki a hálótokat”. Minden jelenlévőt felszólít, hogy vessék ki a hálójukat a halászatra, mindenkit. Bár a felszólítás meglehetősen szokatlan (hiszen a halászat éjszakai tevékenység, nem pedig nappali), Simon – akit Lukács még nem nevez Péternek – mégis engedelmeskedik, nem ragaszkodva a megszokotthoz, és mindenekelőtt túllépve az éjszakai, eredménytelen fáradozásból fakadó fáradtságán. „A te szavadra azonban kivetem a hálót” – összegzi mindezt válaszában. Az evangéliumnak való készséges engedelmesség a tanítványok titka, az a titok, amely által folyamatosan csodákat végbevivő életünk lehet. Az evangélista megjegyzését magunkra is vonatkoztathatjuk: „s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló”. Az evangélium arra hív minket, hogy újra meg újra rácsodálkozzunk a rendkívüli, gyümölcsökkel teli történetre, amelyet az Úr akaratából folyamatosan élhetünk. Az évek során megtapasztaltuk, hogy szükség van arra, hogy másokat is hívjunk, hogy befogadjuk azokat a sokakat, akik várták az evangélium meghívását egy új, testvéri és békés világra. És megtapasztaltuk a közösség erejét, amely megszabadítva minket a deviáns önzéstől lehetővé tette az evangéliumi missziót, mint azon a napon az első három tanítvány esetében, akik „intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy menjenek segíteni”. Ma is arra késztet bennünket a meghívás, hogy „evezzünk a mélyre”, hogy kiszélesítve tevékenységünket felemeljük azokat a sokakat, akiket a háború, a közömbösség és mindenféle elzárkózás jeges hullámai elsodornak. Addig is utánozzuk Simon Pétert, aki „Jézus lábához borult”, mert felismerte kicsinységét és bűnét: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” Ami a szeme előtt végbement, az nagyobb nála, mindenben meghaladja őt. Az Úr nemcsak hogy nem megy el tőlük, hanem egészen a partig viszi őket, és azt mondja Péternek: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Ne féljetek, ne féljünk engedelmeskedni az Úrnak, mert ő nagyobb a mi bűneinknél, és továbbra is velünk, általunk működik.
Imádság az Úr napján
