Zsid 13,15–17.20–21. Bemutatni a dicséret áldozatát
15Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja.
(Zsolt 50,14;Óz 14,3)
16A jótékonyságról pedig és a javak elosztásáról ne feledkezzetek meg, mert az ilyen áldozatok tetszenek Istennek.
17Engedelmeskedjetek
elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek
ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt
örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra.
20A békesség Istene pedig, aki a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát a halálból kivezette az örök szövetség vérében,
(Iz 63,11; Zak 9,11; Iz 55,3)
21tegyen
alkalmassá titeket minden jóra, hogy megtegyétek az ő akaratát. Azt
munkálja bennünk, ami előtte kedves, Jézus Krisztus által, akié a
dicsőség örökkön-örökké! Ámen.
Miközben a levél a végéhez közeledik, bevon minket a „dicséret áldozatába”, amit a közösség bemutat, valahányszor összegyűlnek az Úr napján a szent liturgia megünneplésére. Ebből merít ugyanis erőt a keresztény közösségek élete, és ebben van az értelme. Arról van ugyanis szó, hogy ne úgy éljük meg a keresztény életet, mint szabályok, köztük rituális szabályok sokaságát, hanem fogadjuk be Krisztus szeretetét, amely megszabadít minket a bűn szolgaságától. A levél olyan viselkedésmódra hív fel, amelyet a mindennapi életben gyakorolnunk kell, és amely egészen a javak megosztásáig vezet, ami csak akkor lehetséges, ha jóindulattal vagyunk testvéreink felé. Az engedelmesség is akkor válik lehetségessé, ha szívünk jóakarattal van eltelve, és közösségben vagyunk a többiekkel, mert az engedelmesség nem lehet kötelesség, hiszen leginkább abból fakad, hogy felismerjük: szükségünk van arra, hogy segítsenek, vezessenek minket. A levél írója aztán imádságra hív. Napjainkban Ferenc pápa hozzászoktatott minket ahhoz, hogy jobban érezzük az egymásért való imádság fontosságát. Miután ezt kéri, a levél írója egy terjedelmes jókívánságot fogalmaz meg, mely bizonyos értelemben a levél teológiai záróakkordját jelenti. Ünnepélyes áldást mond a közösségre, és még egyszer emlékezetükbe idézi Isten üdvözítő művét, melynek révén legyőzte a halált. Felidézi, hogy a „békesség Istene” kivezette (vö. Iz 63,11–13) a halál birodalmából „a juhok nagy pásztorát”. Így foglalja össze Krisztus főpapi hivatását: ő a kezdeményező és az előfutár. Ő az ugyanis, aki tökéletessé tesz minket minden jóban, hogy betölthessük az ő akaratát. Az Úr tegyen minket is tökéletessé a jóban, mert csak akkor tudjuk beteljesíteni az ő akaratát.
Előesti imádság