Ter 2,4b–9.15–17. Az élet lehelete
Az napon, melyen alkotta az Úr Isten az eget és földet,
5és
a mezőnek minden vesszejét, mielőtt kijött a földből, és a tartománynak
minden füvét, mielőtt kicsirázott, mert még nem bocsátott vala az Úr
Isten esőt a földre, és nem volt ember, ki mívelje a földet:
6hanem forrás jő vala fel a földből, megöntözvén a föld egész színét.
7Alkota tehát az Úr Isten embert a föld agyagából, és orczájára lehellé az élet lehelletét, s így lőn az ember élő lénynyé.Kor. I. 15,45
8Plántálta vala pedig az Úr Isten a gyönyörűség paradicsomát kezdettől, melybe helyezé az embert, a kit alkotott vala.
9És
nevele az Úr Isten a földből mindenféle, tekintetre szép, és ételre
kellemes fát; az élet fáját is a paradicsom közepén, a jó és gonosz
tudásának fáját.
15Vivé tehát az Úr Isten az embert, és helyezé őt a gyönyörűség paradicsomába, hogy mívelje és őrízze azt.
16És parancsolá neki, mondván: A paradicsomnak minden fájáról egyél;
17de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél; mert a mely nap arról eszel, halállal halsz meg.
A Teremtés könyve egy második elbeszélést is ad a teremtésről, mintha csak megerősíteni akarná ezzel az ember és a teremtett világ Istennel való eredendő kapcsolatát. A szentíró nem tudományos tényekkel szolgál az emberi faj eredetét vagy a világ keletkezését illetően, mintegy ezzel is megerősítve, hogy az emberi élet szent, mivel az Isten alkotása, s hozzá tartozik. Az ember pedig, minden ember, arra kapott meghívást, hogy megbecsülje, megvédje és gyümölcsözővé tegye azt, és semmiképpen sem arra, hogy csak kihasználja, ami egyenértékű lenne azzal, hogy a föld alá rejti. Való igaz, egyedül Isten az emberi élet Ura, de azért adta a teremtett világot az embernek, hogy az ember azt mindenki számára gyümölcsözővé tegye. A szentíró itt Istennek az ember iránti gondoskodását helyezi a középpontba: a földből formálja meg, életet lehel belé, és a kertbe helyezi. Az élet Istentől jön, ahogy a „lehelet” is jelzi, mely Istené. Isten ajándéka az. Senki nem képes életet adni magának. Isten tehát rábízza az emberre a kert művelésének feladatát, s hogy megőrizze azt szépsége teljében. Az emberi lény (vagyis a férfi és a nő együtt) feladata, hogy a teremtést „művelje”. Az itt használt héber szó jelentése ’szolgálni’, de az is, hogy ’munkálni’. Az ember meghívása arra szól, hogy szolgálja azt a kertet, amely maga a föld, a világegyetem, melybe Isten őt helyezte. Az egész emberiségnek kell gondoskodnia róla, hogy gyümölcsöt teremjen mindenki javára. Azután „őriznie” kell a földet: nem vagyunk urai a teremtett világnak, s nem hajthatjuk azt akaratunk igájába. Azért vagyunk az urai, hogy felmagasztaljuk. Az ember elsődleges feladata tehát nem az, hogy sajátjaként birtokolja a földet, hanem bizony az, hogy „őrizze”, hogy mindenki otthona lehessen. Van azután egy fa a kertben, amelytől a férfinak és a nőnek tartózkodnia kell. Ez a fa egy az ember által át nem léphető határt jelenít meg. A férfi és a nő nem teremtők. Az a fa pedig az emberre leselkedő legveszélyesebb kísértést testesíti meg, amely arra csábítja, hogy olyan legyen, mint Isten: önmaga és mások ura.
Imádság a szentekkel
