Emlékezzünk Andrea Santoro római papra, akit a törökországi Trabzonban gyilkoltak meg 2006-ban.
Zsid 12,4–7.11–15. Megerősíteni a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket
4Mert még nem álltatok ellen véretek ontásáig a bűn ellen vívott harcban,
5és elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól:
»Fiam, ne vesd meg az Úr nevelő fenyítését,
és ne csüggedj el, ha büntet,
6mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti,
és megostorozza minden fiát,
akit magához fogad«.(Péld 3,11-12G
11A
fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább
elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az
igazságosság békeszerző gyümölcsét adja.
12Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket,
(Iz 35,3)
13és lábatokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg!
(Péld 4,26G)
14Békességre törekedjetek mindenkivelés megszentelődésre, mert enélkül senki sem fogja meglátni Istent.
(Zsolt 34,15},<fs)
15Ügyeljetek
arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a
keserűségnek valamilyen hajtása felnövekedve zavart okozzon, és így
sokan megfertőződjenek.
(MTörv 29,17G)
A feddés a szeretet jele, azt fejezi ki, ahogyan az apa helyreigazítja gyermekeit. Ha nem részesülnénk helyreigazításban, semmi változás nem történne az életünkben. A levél írója arra kéri ezért a keresztény közösséget – amelynek hite gyengülni látszik –, hogy töltekezzen fel újra az evangélium erejével: „Ezért erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket. Lábatokat szoktassátok biztos járáshoz, nehogy kificamodjék, inkább gyógyuljon meg.” Ez a buzdítás emlékeztet arra, mennyire nélkülözhetetlen a tanulás-nevelés a tanítványok életében. Ha az Urat akarja követni, bizony minden tanítványnak meg kell változtatnia a szívét és a gondolatait, s engednie kell, hogy az evangélium vezesse, ne pedig a saját gőgje, ösztönei vagy megszokásai. Csakis akkor növekedhetünk a bölcsességben és a szeretetben, ha engedelmeskedünk az evangéliumnak és a benne rejlő pedagógiának. Ez a „lelkipásztori mesterség” nagy kérdése, ahogyan az egyházatyák nevezték. Ez a feladat elsősorban a „pásztorokra” mint a közösségért felelős személyekre vár, akiknek a hívek belső növekedéséért kell fáradozniuk. Valójában azonban minden tanítvány – mindenki, vagyis a lelkipásztorok is – meghívást kapott, hogy helyes útra igazítsa önmagát, és hogy segítse a többieket a hitben és az életszentségben való növekedésben. Ezért kér a szerző minden hívőt arra, hogy legyen éber, hogy „az Isten kegyelmét közületek senki le ne késse”. Ennek az éberségnek részét képezi az is, hogy ne engedjünk szárba szökkenni a közösségen belül „mérges gyökereket”, vagyis olyan énközpontú viselkedésformákat, melyek megzavarják a közösség életét és gátolják a növekedését.
Imádság a szentekkel
