MÁJUS 11., HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

 

ApCsel 13,14.43–52; Zsolt 100 (99); Jel 7,9.14b–17; Jn 10,27–30

A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem. ²⁸Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki. ²⁹Atyám adta őket nekem, s ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. ³⁰S én és az Atya egy vagyunk.”

 

Az Antiochiában történtek figyelmeztetést jelentenek minden keresztény, minden egyházi közösség számára, és – miért is ne – korunk egyre terjedő individualista, csak önmagára figyelő mentalitása számára is. Ha az ember azt hiszi, már ismeri és birtokolja az Urat, és ezzel akadályozza, hogy szíve válaszoljon az állandó, megtérésre szóló hívásra – a hívásra, amely mindennap a korlátainkon való felülemelkedésre szólít –, akkor ellene mond az evangéliumnak, végső soron káromolja azt. A Jézust és az ő evangéliumát követő élet nem a valahová tartozás biztonságát és nem is egy ősi kiválasztottság megszerzésének nyugalmát jelenti. Jézus követése a meghallgatás fáradságát jelenti, és sürget, hogy változtassuk meg a szívünket.

Az evangéliumban ezt mondja Jézus: „A juhaim hallgatnak szavamra; ismerem őket, ők pedig követnek engem.” (Jn 10,27) Az Úr iránti hűség azt jelenti, hogy hallgatunk hangjára, és követjük őt mindennap, bárhová vezet minket. Ez éppen az ellentéte annak, mint lustán és büszkén ülni az antiochiai zsinagógában. Aki rá hallgat, és őt követi, annak megígéri az örök életet: az övéi soha nem vesznek el – mondja Jézus annak a bizonyosságnak a tudatában, hogy az ő hatalma még a halálnál is erősebb. Majd hozzáfűzi: „…nem ragadja el őket a kezemből senki.” Ő a jó pásztor, aki erős, és féltékenyen vigyáz juhaira. Aki rá hallgat, annak az élete Isten kezében van; ő pedig soha nem feledkezik el senkiről, s mindig készen áll arra, hogy támaszt nyújtson.

A Jelenések könyvében az ellenkezője történik meg annak, mint a Pizídia tartománybeli antiochiai zsidók esetében: az igehirdetés áttörte ezeknek a vallásos embereknek a szűk korlátait, és kiáradt az emberek tágas világa felé. Az evangélium kitágítja minden hívő szívét, hiszen kitépi onnan az önzés keserű gyökerét. A Jelenések könyvében említett „nagy sereg” minden tagjának (közéjük tartoznak azok is, akiket tudtukon kívül Isten lelke éltet) szívében az az egyetemesség lüktet, ami a Jó Pásztor szívét is betölti. Ezen a vasárnapon az Egyház arra hív minket, hogy a papokért és lelkipásztori szolgálatukért imádkozzunk. Minket is magával ragad ez az imádság, tudjuk, hogy mindnyájunknak – a papoknak pedig különösen – annak az egyetemes és irgalmas szeretetnek a levegőjét kell árasztanunk, amely a keresztény evangélium sajátja.

Imádság az Úr napján