ApCsel 14,21b–27;
Zsolt 145 (144); Jel 21,1–5a; Jn 13,31–33a.34–35
31Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most
dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. 32Ha
megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan
megdicsőíti.
33Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek.
Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova
megyek, oda ti nem jöhettek.
Új parancsot adok
nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek
ti is egymást. 35Arról tudják majd meg rólatok, hogy a
tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Az evangélium az
utolsó vacsora helyére visz vissza minket, és újra felidézi Jézus
tanítványokhoz intézett beszédének első szavait. Azért fordul most hozzájuk,
hogy bevezesse őket megdicsőülésének titkába, a húsvét misztériumába. Rájuk
fogja bízni evangéliumát. Gyengéd pillantással tekint rájuk: „Fiaim, már csak
rövid ideig vagyok veletek.” (Jn 13,33) Ez az egyetlen alkalom, hogy így
szólítja őket. Arra készül, hogy végleg elhagyja őket. Kapcsolatuknak van egy
egyedülálló dimenziója, amely a mi apostolok tanúságtételére alapozott hitünket
is meghatározza. Amikor azt hallják, hogy nemsokára elhagyja őket,
elszomorodnak. Talán egy pillanatra megelevenedik előttük a három vele
eltöltött év: mennyire megváltozott az életük! És mennyire megváltozott sok
ember élete is, különösen a betegek, a szegények, a bűnösök élete! Ennek akkor
most vége? Jézus, zavarodottságuk láttán hozzáfűzi: „Keresni fogtok, de (…)
ahova megyek, oda ti nem jöhettek.” Jézus
tudja, hogy ezek a tanítványok törékenységük és gyengeségük ellenére keresni
fogják, hogy viszontlássák, és újra hallgassák őt és ismét vele legyenek. E
tekintetben a tizenegy példa számunkra, akik gyakran elfelejtjük keresni
Jézust, elfelejtjük meghallgatni és tettekre váltani szavait. A Jézusba vetett
hitnek van egy érzelmi, kapcsolati vetülete, amelyet nem hagyhatunk elsikkadni.
A hit nem más, mint találkozni, szeretni, együtt megélni a húsvét titkát. Jézus
maga teszi ezt egyértelművé a szeretet parancsával: „Új parancsot adok nektek:
Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.”
Jézus meghaladja a Leviták könyvében szereplő parancsot is: „Szeresd
embertársadat úgy, mint magadat.” (19,18) A szeretet mértékét nem mi határozzuk
meg, hanem az, ahogyan Jézus szeret minket. Ez a parancs új, a legvégső, örök
érvényű. Ennek a szeretetnek mi analfabétái vagyunk. A világ szeretet nélküli
sivatag. A szeretetet Jézus tanítja és adja nekünk. Abban a mértékben, ahogyan
az evangélium jelzi: „Jézus (…) szerette övéit, akik a világban maradtak,
mindvégig szerette” (Jn 13,1), egészen a keresztig. A tanítványok szinte semmit
nem értettek ebből. Rögtön ezek után magára hagyták. Pünkösd után azonban
megtapasztalták azt, amit Jézus kért tőlük: „Arról tudják majd meg rólatok,
hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Jézus szeretete
átalakít, képessé tesz bennünket arra, hogy megvigasztaljuk a szomorkodókat,
meggyógyítsuk a betegeket, segítsük a szegényeket, befogadjuk a kitaszítottakat,
és a békéről beszéljünk a háborúk poklában. Ez a szeretet vonzó. Ezért nem csak
minket, hanem a világot is megváltoztatja.
Imádság az Úr napján
