ApCsel 15,1–2.22–29; Zsolt 67 (66); Jel 21,10–14.22–23; Jn 14,23–29
A húsvéti idő vasárnapjain hirdetett evangéliumi szakaszokban ismét meghallgatjuk azokat a szavakat, amelyeket Jézus az utolsó vacsorán a tizenkét tanítványhoz intézett. Hozzánk is szólnak, egészen közvetlenül. Jézus mintegy címzettet változtat: a (Júdást már nem magában foglaló) „ti” helyébe a „valaki” lép: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” Jézus a szeretetet az evangélium megtartásával kapcsolja össze, ami által lehet az Atya és a Fiú lakhelyévé válni. Az Isten szava – amely az Atya és a Fiú szava – a hívők lakhelye: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Az evangélium meghallgatása tesz bennünket Isten hajlékává, Isten szent egyházává. Az Egyházra bízza az evangéliumot, hogy továbbadja az egész világnak, ahogyan Jézus tette addig az estéig.
Igaz, éppen az imént azt mondta ezeknek a tanítványoknak, hogy elhagyni készül őket. De nem hagyja őket magukra, árván, odavetve őket a világnak. A távozásával keletkező űrt a Szentlélek fogja betölteni: „S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” Az Atya és a Fiú Lelke az a belső mester, aki nekünk, az utolsó óra tanítványainak is mindent megtanít és eszünkbe juttatja az evangéliumot, a teljes evangéliumot. A Szentlélek segítségével emlékezni az evangéliumra annyi, mint együtt meghallgatni a testvérekkel és szeretni azt mint a legkedvesebb szót, tettekre váltani és továbbadni bármikor és bárhol, akár alkalmas, akár alkalmatlan, ahogy majd az apostol is megjegyzi (vö. 2Tim 4,2). Az evangélium a szó, amely megváltoztat, átalakít, átmelegíti a szíveket, és emberivé teszi városainkat és a világot. A húsvéti evangélium első szava ez: „béke”. Valami, amit átadnak nekünk: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” „…hagyok rátok”: azaz ajándékba adom, átadom, rátok bízom békémet. Majd rögtön hozzáteszi: „Ne nyugtalankodjék a szívetek…” Jézus óv bennünket a félelemtől, amely a hitetlenségből és az énközpontúságból ered, amint ugyancsak meg akar óvni a lagymatag, renyhe beletörődés szellemétől, amely nem lehet az evangélium, az Úr ránk bízott szavának a gyümölcse. A béke, amelyet Jézus nekünk ad, nem a világ békéje, vagyis nem saját kis világunk nyugalma. A békének sokkal inkább lesz köze a Szentlélekhez, azokhoz a lángnyelvekhez, amelyek leereszkednek majd az apostolokra – miközben félelmükben még az utolsó vacsora termébe zárkóznak – pünkösd napján, amelyet néhány hét múlva ünnepelünk. Ez a pünkösdi álom látomása, vagyis az evangélium továbbadása a föld végső határáig, és ennek örömét kéri, várja tőlük Jézus: „Ha szeretnétek, örülnétek, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam.” Jézus sürgetni akarja a mindenkori tanítványokat: ha egységben maradunk az Atyával, vele és a Szentlélekkel, akkor kétségkívül nagyobbak és erősebbek leszünk a gonosznál és a háborúnál.
Imádság az Úr napján
