MÁJUS 10., SZOMBAT

 

ApCsel 9,31–42. Péter meggyógyít egy bénát, és feltámaszt egy asszonyt

³¹Az egyház egész Júdeában, Galileában és Szamáriában békét élvezett. Megerősödött, az Úr félelmében élt, és a Szentlélek segítségével egyre gyarapodott.
   ³²Ekkor történt, hogy Péter mindenhová elment, így a Liddában élő hívőkhöz is eljutott. ³³Ott egy Éneász nevű béna emberre akadt, aki már nyolc éve ágyban feküdt. ³⁴Péter megszólította: „Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít. Kelj fel, és vesd be ágyadat!” Az nyomban fel is kelt. ³⁵Lidda és Száron lakói mind ismerték őt, és az Úrhoz tértek.
   ³⁶Joppéban volt a tanítványok közt egy asszony, Tabitának hívták, ami annyit jelent, mint Dorkász, azaz gazella. Sok jót tett, és gyakorolta az irgalmasságot. ³⁷Épp ezekben a napokban megbetegedett, és meghalt. Megmosták, és az emeleti teremben kiterítették. ³⁸Mivel Lidda közel esik Joppéhoz, és a tanítványok meghallották, hogy Péter épp ott van, elküldtek hozzá két férfit ezzel a kéréssel: „Amilyen gyorsan csak tudsz, gyere el hozzánk!” ³⁹Péter rögtön útnak indult velük. Amikor megérkezett, fölvezették az emeleti terembe. Itt körülvették az özvegyek, és siránkozva mutogatták neki azokat a ruhákat és köntösöket, amelyeket, amíg élt, Dorkász készített nekik. ⁴⁰Péter kiparancsolt mindenkit, majd térdre borult és imádkozott. Aztán a halotthoz fordult és felszólította: „Tabita, kelj fel!” ⁴¹Az kinyitotta a szemét, s amikor meglátta Pétert, felült. (Péter) kezét nyújtotta neki, fölsegítette, aztán behívta a szenteket, meg az özvegyeket, és megmutatta nekik, hogy él. ⁴²A dolognak híre futott egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban. 

 

 

Az Apostolok cselekedeteinek szerzője – miután hosszan beszélt Pálról, és megjegyezte, hogy a keresztény közösség békében növekedett – ismét Péterről szól, aki hűségesen, mondhatni szó szerint folytatja Jézus művét. Ez a két történet megmutatja, miképpen gyarapodott a keresztény közösség, és így annak a missziós megtérésnek a példái, amelyet olyan kitartóan kér napjainkban Ferenc pápa minden keresztény közösségtől. Lukács megjegyzi, hogy Péter úton van: „Péter mindenhová elment, így a Liddában élő hívőkhöz is eljutott.” Péter tehát kilép, úton van. Ha nem megyünk ki az utcára, ha nem lépünk ki saját megszokott kereteink közül, ha nem vagyunk misszióban, akkor nem elég, hogy nem ízlelhetjük annak a növekedésnek – számbeli növekedésnek is – az örömét, amiről Lukács beszél az előzőleg olvasott versekben, hanem a meddővé válást kockáztatjuk, vagy akár el is halhatunk. A keresztény közösségeknek sürgősen el kell gondolkodniuk ezen a történelem mostani szakaszában. Az első esemény, amelyet Lukács elbeszél, egy béna ember gyógyulása, akit Éneásznak hívnak, és Liddában lakik. A második eset pedig Joppéban történik, ahova Péter elmegy egy asszonyhoz, Tabitához, aki épp ezelőtt halt meg. Péter mindkét városban Jézus gesztusait és szavait ismétli meg: arra buzdítja Éneászt, hogy keljen fel ágyából, majd miután térdre borulva imádkozott, kézen fogja Tabitát, és élve adja vissza a barátainak. Péter mindkettőjüknek, Éneásznak és Tabitának is azt mondja: „Kelj fel!” Ugyanazt a görög szót használja a Szentírás, mint amellyel Jézus feltámadását leírja. Péter nem csodatévő, színpadias gesztusokat tesz, hanem türelmesen jelen van azok mellett, akik gyengék, és visszaadja nekik a méltóságukat azzal, hogy szereti és értékeli őket. Ezek a feltámadás jelei, zsengéi.

Előesti imádság