ApCsel 14,19–28. Pál első missziós útjának vége
Nem szűnik az evangélium hirdetésével szembeni ellenállás. Sőt úgy tűnik, egyre nő, és elvezet ahhoz, hogy ellenségei megkövezik Pált. Amikor összerogy a kövek alatt, mindenki azt gondolja, hogy meghalt, és elmennek, ott hagyván őt az út mellett. Csak a tanítványok maradnak mellette. Pál, aki jelen volt István megkövezésénél, most maga is elszenvedte ugyanezt egykori hittestvérei részéről. Talán miközben érezte a fájdalmat, amikor eltalálták őt a ráhulló kövek, gondolatban visszatért Jeruzsálembe, ahol István megkövezése zajlott, ő pedig őrizte a követ dobálók köntöseit. Az első vértanú példája bizonyosan támogatta őt e kemény és fájdalmas próbatétel során. Az apostol, akit megsebeztek, de nem halt meg, tanítványai támogatásával fölkel. Nem menekül el, hanem visszatér a városba, és másnap folytatja az útját, hogy máshol is hirdesse az evangéliumot. Ebből az a benyomásunk támadhat, hogy Pál tetszeleg a hős szerepében. Valójában egyedüli támasza a szeretete az Úr iránt, akit ő minden fölé, saját élete fölé is helyezett. Ebben rendkívüli példát kapunk tőle mi is, napjainkban. Az apostol arra emlékeztet bennünket, hogy az evangéliumi szeretet, amit Jézus megélt, a kereszten át valósul meg. Barnabással együtt Pál is visszatér Antiochiába, abba a városba, ahonnan elindultak, és itt is tovább növeli, erősíti a közösséget tanításával. Pál és Barnabás „Isten kegyelmébe ajánlva” tértek vissza, és a testvérekkel együtt örvendeznek azon, amit az Úr az igehirdetésükön keresztül végbevitt.
Imádság az Úr anyjával, Máriával