Szent
Fülöp és Szent Jakab apostolok ünnepe
ApCsel
6,1–7; Zsolt 33 (32); 1Pt 2,4–9; Jn 14,1–12
A ma nekünk hirdetett evangélium visszavezet minket Jézus utolsó vacsorájához a tanítványaival. Ennek a kis csoportnak éppen akkor adta át a szeretet parancsát, ezt a gyengéd és felkavaró, egyszerre édes és erős parancsot, amely éles ellentétben állt a korabeli gondolkodásmóddal. Ő maga adott erre hihetetlen példát aznap este, amikor lehajolt, hogy megmossa a tanítványai lábát, beleértve Júdást is, aki éppen elárulni készült őt. Jézus hamarosan elhagyja őket – nemsokára mi is a mennybemenetelt ünnepeljük –, és azt akarta, hogy a tanítványok teljes mértékben megértsék, mit kér tőlük az evangélium: a szavak nem voltak elégségesek, konkrét gesztusokra volt szükség, és ő maga adott példát. Látta, hogy szomorúak, amikor azt mondta nekik: „már csak rövid ideig vagyok veletek” (Jn 13,33). Hogyan is ne szomorkodtak volna? Elmenni készült az, akiért mindent feladtak: otthonukat, földjüket, szeretteiket, munkájukat. Jézus megpróbálta megnyugtatni őket: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!” Már máskor is mondta nekik: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött”. (Jn 12,44) Ezekkel a szavakkal Jézus megerősítette, hogy Istent választani és őt választani ugyanaz. Ha a szöveget szó szerint akarjuk értelmezni, ezt mondja: „Amikor valaki engem választ, nem engem választ, hanem azt, aki engem küldött”.
A tanítványok megérezték ezt, bár nem értették
teljesen. Szükség volt arra, hogy még egyszer elmagyarázza, a búcsúnak ebben a
pillanatában, mert éppen ebben rejlett és rejlik még mindig a szétválasztó erő,
amely megosztja az embereket. Meg kellett érteni a Jézus és az Atya közötti
rendkívül különleges kapcsolatot. Annak a kicsiny, törékeny közösségnek,
amelyért Jézus dolgozott és szenvedett, nem volt szabad elszomorodnia. Mert ő
maga sem akart elszakadni tőlük, olyannyira, hogy kijelentette: „elmegyek, és
helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti
is ott legyetek, ahol én vagyok”. Jézus az „Atya házáról” beszél. Ezúttal nem a
templomra utal (Jn 2,16), hanem Isten Országára, a mennyországra, arra a
helyre, ahol „szemtől szembe” fogjuk látni Istent. De nem csak ezt mondja.
Hozzáteszi, hogy ők már ismerik az oda vezető utat. Tamás, hallva ezeket a
szavakat, tiltakozik: „nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?”
„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat
el az Atyához, csak általam.” Ekkor Fülöp közbeszól: „…mutasd meg nekünk az
Atyát, s az elég lesz nekünk”. Jézus szívből jövő intéssel folytatja: „Már oly
régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is
látta.”
Itt az evangélium és a keresztény
hit lényegét érintjük, és talán minden vallási keresés lényegét is. Hol
keressük Istent? Hol találkozzunk vele? János apostol első levelében ezt írja:
„Istent soha senki nem látta” (4,12), Jézus fedte fel nekünk. Ez azt jelenti,
hogy ha „látni” akarjuk Isten arcát, elég megnézni Jézusét; ha meg akarjuk
ismerni Isten gondolatait, elég megismerni Jézus gondolatait, az evangéliumot;
ha meg akarjuk érteni Isten akaratát, elég azt látni, mi Jézus akarata.
Röviden: a keresztényeknek nincs más képük Istenről, csak Jézusé. Istenünk
Jézus vonásait viseli, Jézus arca, Jézus szeretete, Jézus irgalma az övé. A
mennyország Jézus; Jézusra nézve „szemtől szembe” látjuk Istent. Egy olyan
Isten arcát látjuk, aki oly hatalmas, hogy meggyógyítja a betegeket, ugyanakkor
egy újszülött gyermek arcát látjuk, akinek menekülnie kell, hogy elkerülje a
halált; látunk egy Istent, aki feltámasztja a halottakat, de megrendül és sír
halott barátja miatt. Egy irgalommal teli Isten arcát látjuk, aki nem azért jár
az útjainkon, hogy ítélkezzen és büntessen, hanem hogy gyógyítson, gyógyírt
hozzon, vigasztaljon és támogasson, hogy megtartsa és segítse mindazokat,
akiknek szükségük van rá. Kinek nincs szüksége egy ilyen Istenre? A perikópa
végén Jézus valóban túlzónak tűnik: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket
viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz.” Nem,
ez nem Jézus megszokott túlzása. Inkább az a vágy, amelyet minden kor
tanítványai iránt táplál, irántunk is. Hogy továbbra is úgy szeressünk, ahogyan
ő szeretett, és úgy cselekedjünk, ahogyan ő cselekedett. A világnak ilyen
egyházra van szüksége; városainknak ilyen tanítványokra van szükségük. Ez az az
üzenet, amelyet Jézus ma nekünk is átad.
Imádság
az Úr napján
