ApCsel 1,1–11; Zsolt 47 (46); Ef 1,17–23; Mt 28,16–20
16A tizenegy tanítvány elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. 17Amint meglátták, leborultak előtte, bár néhányan kételkedtek. 18Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. 19Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, 20és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt. 28, 16-20)
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mennybemenetel teszi teljessé a húsvétot: az emberiség – Jézussal, az elsőszülöttel – eljut beteljesedéséhez és végső rendeltetéséhez. Az emberiség ettől fogva már nem sötétben botorkál, nem sodródik többé a gonosz erőinek martalékaként, szorongva a holnap miatt. Jézus a történelem Ura. Kétségtelen, hogy a rossz továbbra is folytatja romboló tevékenységét, még ha gyökerében vereséget szenvedett is. Ez a húsvét misztériuma, amelyet ebben az időszakban ünnepeltünk, és amely – amint arra Jézus is emlékeztet minket – a népek egész családjára vonatkozik: „…megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig”. Mondhatnánk úgy is, hogy amint az ég körülveszi a földet, úgy terjed ki mindenhová a feltámadott hatalma. Nem egy űr nyílt meg. A tanítványok megértették, hogy bárhová menjenek is, Jézus mellettük lesz az erejével: démonokat űzni, hatástalanítani minden kor kígyóinak mérgeit, meggyógyítani a betegségeket és bajokat. Ezért történt, hogy – amint Lukács megjegyzi – a tanítványok nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe. Igen, az egyház útja a világban Jézus látható jelenléte nélkül nagy örömmel kezdődik. Az a pillanat természetesen hatalmas ámulatot okozott. Lukács – aki gondosan feljegyzi a tanítványok viselkedését – leírja, hogy miközben az eget bámulták, két angyal rázta fel őket: „Galileai férfiak! – vagyis a perifériáról érkezett emberek – Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” A mai liturgia nekünk is ugyanazt a buzdítást adja: ne ragadjunk bele abba, hogy a saját kis egünket szemléljük. Mi, a mai kor galileáinak lakói, arra kapunk meghívást, hogy oda menjünk, ahol a Feltámadott találkozik a szegényekkel, a betegekkel, a magányosokkal, ahol a háborúk, a mészárlások, a konfliktusok továbbra is szedik áldozataikat. Itt van az a hely, ahol a feltámadt Jézus új, testvéri és szolidáris életre akarja vezetni a népeket. És minket kér, akárcsak az akkori tanítványokat, hogy nyújtsuk karunkat a gyengék támogatására, adjuk hangunkat az evangélium hirdetésére. Szép a mennybemenetel képe – a Feltámadott utolsó megjelenése – Lukács evangéliumának végén, mintha egy liturgia zárása lenne: „Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét kitárva megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük.” A feltámadott Úr, akit e húsvéti időben először úgy láttunk, hogy a keresztre emelték, majd úgy, hogy feltámadt a halálból, most az ég felé, az Atyához emelkedik, és áldást ad, Isten oltalma alá helyez minket: megáldja a közösséget, amelyet elküld, hogy minden nép között jelenvalóvá tegye a Feltámadottat, hogy mindenki hallgathassa az evangéliumot.
Imádság az Úr napján
