ApCsel 20,17–27. Búcsú az efezusi vénektől
Milétuszi partraszállása után az apostol magához kéreti az efezusi közösség presbitereit, azaz „véneit”, és kéri őket, hogy csatlakozzanak hozzá. Köszönteni akarja őket és rájuk hagyni „lelkipásztori végrendeletét”, mivel hamarosan ők lesznek a közösség vezetői. Azzal kezdi, hogy fölidézi saját tanúságtételét: „Tudjátok, hogy [...] minden időmet köztetek töltöttem…” Az apostol tudatában van annak, hogy ezeknek a „véneknek” „a nyáj példaképeinek” kell lenniük. Arra kéri őket, gondolják át, hogyan viselkedett ő pásztorként az Efezusban töltött hároméves szolgálata alatt. Egyetlen szóban foglalja össze a pásztori lét értelmét: szolga. „Tudjátok, hogy […] minden időmet köztetek töltöttem, és szolgáltam az Úrnak, teljes alázatosságban, mindenfelől szorongattatva…” – mondja nekik. Pál tehát úgy tekint tevékenységére, mint az Úr szolgálatára. Így mutatta meg Jézus is az utat számunkra, az evangélium hirdetésének útját is. A szelídség ugyanis megnyitja a szíveket, és alkalmassá teszi az evangélium meghallására, az Istennel való találkozásra. Pál megosztja az efezusi vénekkel, hogy Jeruzsálembe megy, de nem szeszélyből, hanem a Szentlélek hívására. Nem tudja, mi fog történni, de tudatában van annak, hogy az Úr szolgálata szembenállással és próbatételekkel jár: a „megpróbáltatás” szót használja, és utal a halálra is. A vértanúság nagyon fontos az evangéliumban. Albert Schweitzer, a múlt század ismert bibliakutatója, aki Afrikában élt egy lepratelepen, így írt: „Vissza kell találnunk ahhoz, hogy képesek legyünk azt a hősiességet érezni magunkban, ami Jézusban megvolt… Kereszténységünk és a világról alkotott felfogásunk csak így talál vissza a hősiességhez, amely éltetni fogja.” „Vértanúnak lenni annyit jelent – mondta Romero érsek –, hogy az életünket adjuk” az Úrért és másokért, nem számít, hogy vérrel vagy más módon. Ami számít, hogy teljesen odaadjuk magunkat az evangélium hirdetéséért.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
