Szent Józsefnek, Mária jegyesének ünnepe, aki alázatosan
„magához vette a gyermeket”. Ferenc pápa
beiktatásának évfordulója.
Ebben az evangéliumi szakaszban Jézust fáradtnak látjuk. Nem
a megtett út fárasztotta ki: úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ő fáradtsága abból
eredt, hogy állandóan utánunk siet, hogy megmentsen a bajoktól, amelyek felé
tartunk, megóvjon a veszélyektől, amelyek felé haladunk, megszabadítson a
bűntől, amelybe beleesünk. Éhes is volt, de nem kenyérre. A tanítványok, miután
meghozták az ennivalót, azt mondták neki: „Mester, egyél!”, de ő így válaszolt:
„Van nekem ennivalóm, amelyet ti nem ismertek (...) az én eledelem az, hogy
annak akaratát tegyem, aki küldött engem”. A tanítványok szokás szerint most
sem értették. Jézus arra éhezik, hogy beteljesítse az Atya művét. Szomjazott,
de nem is annyira vízre. Amikor azt kéri az asszonytól: „Adj innom”, Jézus arra
szomjazik, hogy megmentse azt az asszonyt; a szeretetére szomjas, ahogy a
miénkre is. Mi általában elmenekülünk ez elől az erős és radikális kérés elől,
amely a szeretetünket és a jelenlétünket kéri. Jézus szeretete kétségkívül
igényes szeretet, és mi inkább a saját kis érzéseinket és elégtételeinket
választjuk. Ugyanolyan fenntartással fogadjuk, mint ez a szamariai asszony:
„Hogyhogy zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?” Jézus már a
kérésével is átlépett egy falat. Szóba állt egy nővel, aki ráadásul szamariai
volt. Egy rabbinikus mondás ezt tanította: „Aki megeszi a szamariaiak kenyerét,
az olyan, mint aki kutyahúst eszik”.
Az asszonyt megdöbbenti Jézus kérése, de nem ismeri fel azt
a szeretetenergiát, amely a szavak mögött rejlik: „Ha ismernéd Isten ajándékát,
s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, és ő élő
vizet adott volna neked”. Isten már akkor szerette ezt az asszonyt, amikor még
távol volt tőle, de ő nem vette észre. Csalódásokkal és árulásokkal teli élete
talán már semmi reményt nem kínált neki. Erre utal az öt férj története. Már
nemigen hitt másoknak, és önmagában sem igen bízott. Hogy bízott volna akkor
egy idegenben? Még nem értette meg, hogy Isten szól hozzá ebből a zsidó
emberből, aki fáradtan és szomjasan ült ott, és még csak edénye sem volt, hogy
vizet merítsen. „Honnan vennéd hát azt az élő vizet?” – mondja neki csüggedten
és hitetlenkedve. Az élet keménységeihez hozzászokva neki már nem számítottak a
szavak, nem változtattak semmin, nem adtak életet. Ez az asszony nagyon
hasonlít hozzánk. Az élete tele van csalódásokkal és problémákkal.
Megkeményedett, rákényszerült, hogy megvédje magát és erőszakos hangnemben
válaszoljon („Hogyhogy te kérsz tőlem inni?”). Erőszakos módon beszél, hogy ne
kelljen beismernie csalódásait, kudarcait. Mindenkivel ilyen, az idegennel is,
aki egyszerűen és közvetlenül szól hozzá. Szegény asszony, nehéz és bonyolult
az élete. Még a vízért is nagy utat kellett megtennie. Megtapasztalt már sok
mindent, s úgy gondolta, ismeri már az életet. Gyorsan ítélkezik.
Mit tehet ez az ember, akinek nincs semmije, még a vizet sem
tudja kimerni? Nem hisz már semmiben, csak a saját korsójában, a saját
fáradozásában, abban, amit lát és a kezével megérint. Az evangélium álom, amely
túlmutat a valóságon. Neki, aki kételkedik, aki csak a kézzelfogható dolgokban
hisz, és a kemény élethez szokott, a szavak nem számítanak már. Ám ravasz is:
amikor Jézus arról a vízről beszél, amitől nem szomjazik meg többé, amiért nem
kell elmenni a kúthoz, rögtön érdeklődni kezd. Kapni akar valamit az
evangéliumból anélkül, hogy bármin is változtatna. Szeretett volna valami
hasznot húzni belőle, de ugyanaz akart maradni, aki volt. A Jézussal való
találkozás személyes. Megérinti a szívet. Jézus segít neki abban, hogy önmagára
találjon. „Nincs férjem” – mondja. Nem mesél el magáról mindent. Jézus nem
rohanja le, nem alázza meg zavarba ejtő megjegyzésekkel a szerelmeire és a
csalódásaira vonatkozóan. Ehelyett nagy érzékenységgel maga Jézus magyarázza
meg neki az egész életét. Jézus az igazság. Éppen ez döbbenti meg az asszonyt.
Valaki megérti, ismeri, elfogadja olyannak, amilyen és szereti. Nem egy törvény
vagy egy ítélet változtatja meg a szíveket, hanem a hosszú, kitartó beszélgetés
azzal az emberrel, akinek szavaiból a szabadság és a szeretet sugárzik.
Hagyjuk, hogy ő mondja el mindazt, amit tettünk! Így kúttá leszünk az élet
száraz pusztájában. Sokaknak fogunk beszélni a szamariai asszony
csodálkozásával arról, aki szeretettel szólt hozzánk.
Az egyház olyan – mondta XXIII. János pápa –, mint egy
falusi kút: mindenkié. Mindenki odamehet hozzá, hogy merítsen a szeretet és a
vigasztalás vizéből. Legyen így a mi bűnös szívünk számára is. Legyen így
számunkra, akiket – bár önzők és bűnösök vagyunk – az Úr ismer, szeret, és
akiknek megbocsát, s akiktől az állandó gyaloglásban megszomjazott ember
alakjában szeretetet kér. Az Úr tanítson meg minket arra, hogy a szeretet
kútjai legyünk, és szolgáljuk azokat, akik szomjaznak. Így rátalálunk a
szeretetre, amely nem ér véget soha, és amely valóban oltja szomjunkat.
Imádság az Úr napján
