A nagyböjt, ez a gazdag történelmi
hagyományt hordozó idő sajnos
egyre inkább jelentését, értelmét veszti ebben a szétszórt világban, ahol még a farsang is
nagyobb súlyt és figyelmet kap. Mondhatnánk, hogy ez az idő gyenge az egyéni, a
csoport- vagy a nemzeti érdekek erős idejéhez képest, nincsen súlya, nem
látványos időszak. Az embereknek és a világnak mégis kimondhatatlanul nagy
szüksége van a nagyböjt idejének értelmetlenségére. A keresztény egyházak
feladata elhárítani azt a veszélyt, hogy a bűnbánatnak, böjtnek, alamizsnának
és imádságnak ez a negyvennapos ideje erejét veszítse. Joel próféta felidézi
Isten szenvedélyes és határozott hívását: „Térjetek hozzám teljes szívetekből,
böjttel, sírással és jajgatással” (Jo 2,12). Az Izrael népének érzéketlensége
miatt aggódó próféta azután ezt a magyarázatot fűzi Isten hívásához: „A
szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat. Térjetek vissza az Úrhoz, a ti
Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület;
utálja a gonoszságot” (Jo 2,13). A nagyböjt ideje alkalom arra, hogy
visszatérjünk Istenhez, újra megértsük életünket értelmét. Az Úr vár minket.
Kész még a saját döntését is megváltoztatni, megbánva a rosszat, amellyel
fenyegetett, azért hogy a jó teljesülhessen be.
A
liturgia a hamu ősi jelének segítségével siet segítségünkre, amely, bár
racionalista elgondolásainktól és modern fogalmainktól oly távol űztük, mégis
annyira valóságos és ismét nagyon időszerű. A bibliai ihletésű formula –
„Emlékezz, hogy por vagy és visszatérsz a porba” – kíséretében homlokunkra
hintett hamu bűnbánatot és bocsánatkérést, de legfőképpen egy
egyszerű és egyértelmű dolgot fejez ki: mindannyian por vagyunk, gyengék és törékenyek.
A magát felmagasztaló és hatalmasnak érző ember – és a magunk módján mind felmagasztaljuk
és hatalmasnak érezzük magunkat – holnap már semmi sem lesz. Az ember (vagy a
nemzet), aki felemelkedik, erősnek érzi magát, és fegyvert ránt, pénzt fektet
be, könnyen előfordulhat, hogy holnap azt veszi észre, hogy tragikusan erőtlen.
Mindannyian por és hamu vagyunk! A fejünkre hintett hamu erre emlékeztet. De nem a
félelmünket akarja növelni. A gyengeség és a törékenység az élet meghatározó
jellemzői, akkor is, ha folyton menekülni próbálunk előlük. Felszabadító érzés,
ha nem kell mindig erősnek, hibátlannak és ellentmondásoktól mentesnek
tettetnünk magunkat. Az igazi erő az, ha tudatában vagyunk saját
gyengeségünknek, éltetjük magunkban az alázatosság és szelídség érzését:
„boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5,5) – mondja Jézus.
A
hamu jele ezért időszerűbb, mint valaha. Szigorú jel, ahogy a nagyböjti idő is
szigorú. Azért kaptuk, hogy segítsen jobban élni és megérteni, milyen nagy
Isten szeretete, aki azt választotta, hogy olyan gyenge és törékeny emberekhez
kötődjön, mint mi. Ránk, gyenge és törékeny emberekre bízta a béke nagy
ajándékát, hogy megéljük, őrizzük, óvjuk, építsük. A világban túl sok helyen
tékozolják el nap mint nap a békét, miközben oly sok népre nehezedik egyre
súlyosabb szenvedés. Joel próféta szavai még ma is erőteljesen hangzanak:
„Fújjátok meg a harsonát Sionban, hirdessetek szent böjtöt, rendeljetek el
ünnepet, gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet, hívjátok
egybe a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket és a csecsemőket... Sírjanak az
előcsarnok és az oltár között a papok... Ekkor az Úr féltékeny szeretetre gyulladt országa iránt, és megkegyelmezett népének” (Jo 2,15–18). Milyen féltékeny az
Úr a földjére, és mennyire megesik szíve a népén! Éppen az ő féltékeny
szeretete és könyörülete tesz minket – Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt
szavaival – „Krisztus követeivé”. Ebben rejlik az erőnk: az Úr fogta a port,
ami vagyunk, és a béke és a kiengesztelődés „követeivé” tett minket.
Keresztényként
az a hivatásunk, hogy a béke őrszemei legyünk ott, ahol élünk és dolgozunk. Azt
kéri tőlünk az Úr, hogy éberen őrködjünk, hogy a lelkiismeret ne adja meg magát
az egoizmus, a hazugság és az erőszak kísértésének. A böjt és az imádság
figyelmes és éber őrszemekké tesz minket, hogy ne uralkodjon el a beletörődés álmossága,
amely elkerülhetetlennek tartja a háborúkat; hogy messze távozzék a rosszba
való belenyugvás tompultsága, amely folyamatosan ránehezedik a világra; hogy
teljes vereséget szenvedjen a lusta realizmus, amely miatt magunkba és saját
érdekeinkbe zárkózunk. A mai evangéliumban Jézus maga buzdítja tanítványait,
hogy böjtöljenek és imádkozzanak: azt akarja, hogy vessünk le magunkról minden
gőgöt és arroganciát, és az imádság révén késszé váljunk Isten ajándékainak
elfogadására. Saját erőnkből nem tudjuk távol tartani a gonoszt. Kérnünk kell
az Úr segítségét. Egyedül Ő adhatja meg az embereknek azt a békét, amelyet ők
nem tudnak megadni maguknak.
Hamvazási liturgia
