Mt 23,1–12. Mondják, de nem csinálják
1Jézus
ekkor a néphez és a tanítványokhoz fordult, 2ezekkel
a szavakkal: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói
székében ülnek. 3Tegyetek
meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de
tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem
váltják. 4Elviselhetetlenül
nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de
maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. 5Minden
tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnjenek.
Szélesre szabják imaszíjukat és megnagyobbítják köntösükön
a bojtokat. 6Szívesen
elfoglalják a lakomákon a főhelyeket és a zsinagógában az első
székeket, 7szeretik,
ha a tereken köszöntik s rabbinak szólítják őket az emberek.
8Ti
ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti
pedig mindnyájan testvérek vagytok. 9Atyának
se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a
mennyei. 10Tanítónak
se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. 11Aki
nagyobb közületek, az a szolgátok lesz. 12Aki
felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt
felmagasztalják.
Jézus
a templomban van. Ez az utolsó alkalom, amikor nagyobb tömeghez
beszél. Heves kirohanást intéz a „farizeusok és az írástudók”
ellen. Ők nem igaz pásztorai az Úr népének. Jézus nem a farizeusok tanítását támadja. Sőt, azt mondja, hogy igaz és megőrzésre
méltó dolog. De támadja az igazi hagyományoktól távoli
viselkedésüket, amellyel üres és rideg, pusztán a külsőségekben megnyilvánuló vallásosságról tanúskodnak: szélesre szabják „imaszíjaikat” – vagyis azokat a kis tokokat, amelyekben bibliai idézeteket tartalmazó apró pergamentekercsek vannak és amelyeket bal karjukra és a homlokukra erősítenek –, de meg nem tartják a bennük foglaltakat. Az imaszíjak eredete önmagáért beszél: Isten igéjét emlékezetünkben kell hordozni (homlok) és tettekre kell váltani (kar). A farizeusok esetében azonban mindez csak külsőség. Jézus megemlíti azt is, hogy
„megnagyobbítják köntösükön a bojtokat”, vagyis azokat a kis,
ibolyaszínű, illetve kék zsinórral készült textilfonatokat,
amelyeket külső ruhájuk négy sarkára helyeztek el. Jézus is
viselte ezeket. Ez a fitogtatott külsőség azonban megöli a
hagyomány által előírtak valódi értelmét. Hasonlóképpen
vélekedik a farizeusoknak arról a szokásáról, hogy mindig a
főhelyeket foglalják el a lakomákon és a zsinagógában is. Végezetül pedig azért száll vitába Jézus az írástudókkal és a farizeusokkal, mert elvárják, hogy a nép és a tanítványok „akadémiai” és hivatalos titulusokkal illessék őket. Ezek
közül Jézus kiemeli a legismertebbet, a rabbit, ami azt jelenti,
„mesterem”. Jézus ebben az esetben sem a tanítás feladatát veti el, hanem arra mutat rá, hogy Isten szava
egyedülálló. Minden hívő ennek kell, hogy alávesse magát: szavát mindig és mindenhol hittel kell hallgatnunk,
tovább kell adnunk, és meg kell élnünk. Ebben gyökerezik az,
hogy Istent atyánknak nevezzük, atyaként áll életünk fölött. Az evangélium kell, hogy uralja az
életünket, nem pedig saját szavaink vagy terveink. Fenyegető a
kísértés és nagyon is valós a veszélye annak, hogy az evangéliumot a saját szokásainkhoz és a
világ szokásaihoz igazítsuk. Jézus ezt a
kísértést ítéli el. Azt kéri tőlünk, hogy mi is cselekedjünk
hasonlóképpen. És felfedezzük, hogy az igazi öröm és nagyság
Isten szavának szolgálatában van: meghallgatni ás átadni annak,
akivel találkozunk.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
