Március 30., csütörtök

Jn 5,31–47. Akik tanúságot tesznek Krisztusról

Nagyböjti imádság

Imádság az Egyházért

³¹Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes. ³²Más az, aki tanúskodik énrólam, és tudom, hogy igaz az a tanúság, amelyet rólam tesz. ³³Ti Jánost kérdeztétek, és ő tanúságot tett az igazságról. ³⁴Nekem azonban nincs szükségem emberek tanúságtételére, csak azért mondom ezeket, hogy üdvözüljetek. ³⁵Ő égő és világító lámpás volt, és ti egy ideig örvendezni akartatok az ő fényében.
³⁶Nekem nagyobb bizonyítékom van Jánosnál. A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a tettek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem. ³⁷Rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. Ti soha az ő hangját nem hallottátok, sem arcát nem láttátok, ³⁸és az ő igéje nem marad meg bennetek, mert nem hisztek annak, akit ő küldött. ³⁹Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam; ⁴⁰ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.
⁴¹Emberektől nem fogadok el dicsőséget. ⁴²Rólatok viszont tudom, hogy nincs bennetek Isten szeretete. ⁴³Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem. Majd ha más jön a maga nevében, azt elfogadjátok. ⁴⁴Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek? ⁴⁵Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni titeket az Atyánál! Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben reménykedtek. ⁴⁶Mert ha Mózesnek hinnétek, talán nekem is hinnétek, mert ő énrólam írt. ⁴⁷Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, hogyan hisztek majd az én igéimnek?«

Ez az evangéliumi rész a tegnapi folytatása, Jézus védőbeszéde, amellyel magát védi. Jézus védekezésében közvetlenül az Atyára hivatkozik, aki a mennyben van és aki őbenne munkálkodik, és aki személyesen tesz róla tanúságot. Már Keresztelő János is tanúskodott róla, és természetesen ez is erőteljes tanúságtétel volt. Róla azt mondja Jézus: „égő és világító lámpás volt”, még ha kevesen hagyták is, hogy fénye megvilágosítsa őket. Végül küldetése megcáfolhatatlan védelmében hozzáteszi: „Nekem nagyobb bizonyítékom van Jánosnál. A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a tettek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem.” Az evangélium és a belőle fakadó tettek tanúsítják, hogy Isten országa eljött közénk. A farizeusok mégsem akartak hinni neki, holott látták tetteit, meghallgatták igehirdetését. Szívüket megkeményítette a gőg, elméjüket elhomályosította az önzés. Mert a hithez alázat kell, vagyis készséges hozzáállás, hogy meghallgassuk a szavakat, amelyek az életünkről szólnak, és elfogadjuk a szeretetet. Ez a készséges hozzáállás – ha fogalmazhatunk így – a hit első lépése, mert már benne van Isten szikrája. Ezért mondja nekik Jézus: „nincs meg bennetek az Isten szeretete”. Jézus azért jött el a földre, hogy tisztán megmutassa Isten arcát. „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9) – válaszolja majd Fülöpnek az utolsó vacsorán. Keresztelő János azért küldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg, ő-e a messiás. Nekik azt válaszolja, mondják el a prófétának, mit hirdet, és milyen tetteket hajt végre. Jézus Isten igemagyarázója, egzegétája, ő az egyetlen, aki el tudja nekünk magyarázni. Ha valaki készséges lélekkel olvassa, hűségesen és őszinte szívvel hallgatja a Szentírást, megismeri Isten szeretetének misztériumát. Jézus ezért arra buzdítja hallgatóit, hogy ne keményítsék meg szívüket, ahogyan a zsidók tették Mózes idejében, ne dicsőítsék magukat. Ellenkezőleg, hagynunk kell, hogy Isten szava és a szeretet ebből fakadó cselekedetei megérintsék a szívünket. A Jézust hallgató emberek hitetlensége ellenére ő nem azért jött, hogy megvádolja őket az Atyánál, hanem hogy felnyissa szemüket és megnyissa szívüket. Ez történik minden alkalommal, amikor kinyitjuk a Szentírást: Jézus elénk jön, hogy felnyissa szemünket és szívünket az Atya határtalan szeretete előtt.

Imádság az Egyházért