Ter 2,7–9;3,1–7; Zs 51(50); Róm 5,12–19; Mt 4,1–11
A hamvazószerdai liturgiával elkezdtük a nagyböjti utat. A hamu arra emlékeztetett minket, hogy valóban por vagyunk: por a büszkeségünk, a biztonságunk, az érvényesülési vágyunk, a feltűnési vágyunk, az önmagunkért való fáradozásunk. Ezzel együtt azonban arra is emlékeztettek minket, hogy az Úr lehajolt a hamu fölé, ami vagyunk, hogy ismét fellobbanhasson a szabadulás tüze. Amikor Ábrahám közbenjárt Szodomáért, így szólt az Úrhoz: „Vettem magamnak a bátorságot, hogy beszéljek Urammal, pedig csak por és hamu vagyok”. Ebből a porból imádság fakadt, hogy megmentse a várost. És az Úr lehajolt Ábrahámhoz, meghallgatta imádságát. Különbözik ettől a másik történet, amelyet a Teremtés könyvének eleje beszél el Ádámról és Éváról. Hallottuk, hogy Isten egy kertbe helyezte őket, amelyet ő maga ültetett, hogy örömben és békében éljenek. Ők azonban megfeledkeztek arról, hogy gyengék, hogy porból vannak és inkább a kísértő kígyó hangjára hallgattak, aki azt a kevélységet ültette beléjük, hogy olyanok, mint Isten. Ők pedig, bár sokszor beszélgettek Istennel, aki szeretett velük sétálni és társalogni, mégis inkább a kísértő kígyónak engedelmeskedtek. Szívük megtelt a kígyó sugallta gőggel és nem hallgattak Istenre. Így aztán kikerültek a kertből, magukra maradtak, mezítelenek voltak és féltek.
Ez a régi történet nem csak a világ keletkezésének idejére vonatkozik: banális és szomorú története az embernek, amikor úgy dönt, hogy büszkesége és önelégültsége hangját követi, megfeledkezik Isten jelenlétéről és szaváról. És ennek mindig az a következménye, hogy mezítelen lesz, ott marad megfosztva a szeretettől, a barátságtól, magától az élet értelmétől. A kígyó hangja behízelgő és alattomos, mindent megront, még a legjobb barátok is ellenségekké válnak. Ekkor születik a gyűlölet, a háborúk, az erőszak, az igazságtalanságok, testvérnépek kegyetlen harcai. Az a kert, amelyet Isten ültetett, élettől és szeretettől megfosztott pusztasággá válik. Az Úr azonban nem hagyja el népét, annyira együtt érez vele, hogy még a pusztába is utána megy. Ezt hirdeti ma Máté evangéliuma. Igen, Jézus Urunk elment a pusztába és negyven napon át ott maradt. Az evangélista megjegyzi, hogy Jézus nem magától döntött így, nem magánakciója volt ez. „A Lélek a pusztába vitte.” Jézus hagyta, hogy a Lélek vezesse, az a Lélek, aki megkeresztelkedése pillanatában leszállt rá. Az ifjú názáreti próféta nem azért jött, hogy a saját akaratát teljesítse be, hanem hogy az Atya akaratát teljesítse. Szükség volt Jézus engedelmességére ahhoz, hogy az emberi történelem, amelyre Ádám engedetlensége rányomta a bélyegét, más irányt vegyen. Pál apostol írta a rómaiaknak: „Ahogy egy embernek engedetlensége miatt sokan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért sokan meg is igazultak.” (Rm 5,19) Jézus, aki engedelmes volt az Atya iránt, mellénk áll és azt kéri, legyünk a kísérői ebben az időben, ebben a negyven napban. Ne vegyünk le róla a tekintetünket, amikor nem erős és hatalmas emberként lép be világunknak ebbe a pusztaságába, hanem úgy, mint aki engedelmes, jó, alázatos szívű. Így veszi fel a harcot ennek a világnak a fejedelme ellen, aki szüntelenül kísérti az embereket, hogy távolodjanak el Isten szeretettervétől és még inkább pusztává tegyék a pusztaságot.
A három kísértés, amelyről az evangélista beszél, azt mutatja, milyen kitartóan akarja csapdába csalni Jézust a kísértő, és mennyire elengedhetetlenül szükség van arra, hogy az ember felvegye ellene a harcot. Jézus hasonlóvá vált az emberekhez, hasonló lett hozzánk, a kísértésben is, hogy segítsen nekünk harcolni a gonosz ellen és győzelemre juttassa Isten szeretetét. Az evangélista azt írja, hogy az ördög akkor lépett oda Jézushoz, amikor a negyven napos böjtölés végén ereje kimerült. Arra akarja rávenni Jézust, hogy változtassa a köveket kenyérré. Jézusnak több mint elfogadható indokai lehettek volna arra, hogy engedjen. Mi természetesebb van annál, mint evésre buzdítani azt, aki éhes? Nem kell előbb magunkra gondolni, mielőtt másokra gondolnánk? De Jézus – aki meg fogja szaporítani a kenyeret ötezer ember számára – nem gondol arra, hogy ő jóllakjon. A kísértőnek a hívő ember egyetlen igazi erejével válaszol, azzal az erővel, ami Isten szavából fakad. Egyedül ez csillapítja a szív éhségét és győzi le a saját jólétünk keresését: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.”
Jézus aztán hagyja, hogy a templom párkányára állítsa az ördög: „Ha Isten Fia vagy – mondta –, vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” Úgy is mondhatnánk, hogy ez annak a kísértése, hogy anélkül vágjunk neki az életnek, hogy másokkal együtt járnánk az úton, a feltűnési vágy kísértése, amely nem engedi, hogy magunkon kívül másokat is meglássunk, amely elvárja, hogy minden körülöttünk forogjon és mindenki, még az angyalok is a mi szolgálatunkba álljanak. Az Úr azonban nem veszi le magáról annak a felelősségét, hogy a testvérekkel együtt munkálkodjon.
A kísértő folytatja, miután felvitte Jézust egy hegyre és megmutatta neki „a világ minden országát és dicsőségüket”, azt mondja: „Ezt mind neked adom”. A hatalom, a dolgok birtoklásának kísértése ez. Jézus kinyilvánítja szabadságát, kijelenti, hogy csakis Isten előtt borul le: „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” Ezzel ellentétben az emberek hányszor halmoznak fel dolgokat, azt gondolva, hogy majd használják őket, közben pedig a rabszolgáikká válnak. Ezzel végül lerombolják az életüket, és másokét is, különösen a leggyengébbekét. A világnak ebben a pusztaságában Jézus azért jön, hogy újra visszaállítsa Istennek és az Ő szeretettel teli országának uralmát. Háromszor, vagyis mindig azt mondja: „Írva van…” A gonosz fejedelmét csakis az evangéliummal lehet legyőzni, elűzni, az evangéliummal, amelyet szüntelenül magunk és a világ elé állítunk. Nem saját erőnkkel, hanem egyedül az evangélium erejével irthatjuk ki szívünkből a gonoszt és győzhetjük le a sátán hatalmát. Egyesüljünk Jézussal, aki engedelmes, szelíd és alázatos szívű, hogy ezt kiáltsuk az ősi kísértőnek: „Távozz, sátán!” Az Úr ezt a hamut választotta ki, amik vagyunk, hogy új erő, új prófécia legyen, amely visszaszorítja világunk pusztaságát, hogy új élet nőjön benne. A puszta újra benépesül, ahogyan Jézussal történt, aki azt látta. hogy angyalok jönnek a szolgálatára. Ha úgy éljük meg ezt a negyven napot, ahogyan Jézus tette, akkor a pusztaság ma is benépesül olyan férfiakkal és nőkkel, akik mint az angyalok, odalépnek a gyengékhez, a szegényekhez és szolgálják őket. Ez alkalmas idő arra, hogy az Úr mellé álljunk, a szívünkbe fogadjuk evangéliumát és kövessük a gonosz elleni harcában, a vigasztalás és a szeretet kertjévé alakítva át a pusztaságot.
Imádság az Úr napján
