A
nagyböjt alkalmas idő arra, hogy átgondoljuk az Istennel való kapcsolatunkat.
Az Istenhez való visszatérés ideje ez. Az egyház arra hív, hogy emeljük fel
tekintetünket önmagunkról, az Úr felé. Ez az értelme a böjtnek, a test és a
szív böjtjének egyaránt. Arra hív ez az idő, hogy böjtöljünk, vonjuk meg magunktól a
ránk jellemző jóllakottságot, énközpontúságot, és azt, hogy beletörődéssel
éljük az életünket. A böjthöz hozzá tartozik, hogy elmélyültebben és
rendszeresebben hallgatjuk Isten szavát, amely még bőségesebben árad felénk.
Hiszen jól tudjuk, hogy valahányszor megfeledkezünk az evangéliumról,
tekintetünk elhomályosul, szívünk megkeményedik, lépteink lelassulnak. A
nagyböjt visszaadja a szemünket, hogy lássuk az Urat, és a szívünket, hogy
növekedjünk a szeretetben.
Maga az Úr jön elénk és fog minket kézen, hogy magasabbra vezessen, közelebb a mennyhez. Így tett Ábrahámmal – ahogyan a Teremtés könyvéből hallottuk –, amikor új utat mutatott neki: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked.” Ábrahám engedelmeskedett és elindult a föld felé, amelyet az Úr mutatott neki. Nem értelmetlen, céltalan indulás volt ez számára. Az Úr magasztos, nagy, számára elképzelhetetlen célt mutatott neki. Így szólt hozzá: „Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel… Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Az Úr arra hívta Ábrahámot, hogy vegyen részt a világról álmodott nagy álmában: összegyűjteni egy nagy népet, hogy tanúságot tegyen szeretetéről a föld minden családjának. Arra hívta, hogy magának Istennek a tervében vegyen részt.
Ez
történt azon a napon is, amikor Jézus „maga mellé vette” Pétert, Jakabot és
Jánost és „fölment külön velük egy magas hegyre”. Azzal a három emberrel tette
ezt akkor, most pedig velünk is ezt teszi. A szent liturgia, amelyre meghívást
kaptunk, az a magas hegy, ahová maga az Úr vezet minket. Az evangélista azt
írja, hogy ez „hat nap múlva” történt, ami mintha a liturgiának ezt a
pillanatát jelentené, a hét végét. A hat nap, a teremtés hat napja már elmúlt,
és eljött a pihenés napja. Az Úr hat napig tanítványaival járta az utat. Nem
azt választotta, hogy egyedül járja a világ útjait; nem magányos hős akart
lenni, aki elégedett azokkal a dolgokkal, amelyeket véghezvisz, vagy aki
felfuvalkodik az elért sikereitől. Jézus úgy döntött, hogy azzal a néhány
emberrel együtt jár. Jól tudta, hogy gyengék, törékenyek, korlátoltak és
korlátokat szabnak, de talán éppen ezért vette maga mellé őket azon a napon, és
vitte fel a magas hegyre. Ezen a második nagyböjti vasárnapon a hagyománynak
megfelelően a színeváltozást szemléljük, hogy már mostantól kezdve lássuk az út
végét, a húsvétot, és ne késlekedjünk a megtérés útján.
Az Úr
jól tudja, hogy gyengék és törékenyek vagyunk, és szükségünk van a segítségére,
ezért felfedi előttünk fénylő és átváltozott arcát. Milyen sokszor elfeledjük
ezt az arcot, milyen sokszor nem hallgatjuk meg, ami szájából elhangzik! Jézus,
a jó pásztor, magasabbra vezet, hogy közelebb legyünk a mennyhez és jobban
lássuk az arcát, azt az álmát, hogy az egész világot átváltoztassa színében. És
akkor a szent liturgia, a közös imádsággal együtt Tábor hegyévé válik
számunkra, a színeváltozás helyévé és idejévé. Lukács a párhuzamos fejezetben
azt hangsúlyozza, hogy a színeváltozás akkor történt, amikor Jézus imádkozott.
Máté nem fedi fel ezt a körülményt, de az evangéliumokban gyakran látjuk, hogy
Jézus felmegy a hegyre imádkozni, most pedig azt írja, hogy Jézus, felérve a
hegyre, „elváltozott előttük”: arca ragyogott, mint a nap fénye, és ruhája is
ragyogó fényt árasztott magából. Nem túl nagy merészség ezért azt gondolnunk,
hogy Jézus bizonyos értelemben mindig elváltozott, amikor imádkozott, vagyis
megváltozott a külseje, amikor ilyen közvetlen módon találkozott az Atyával. Az
apostolok egyszer észrevették ezt és akkor azt kérték Jézustól: „Taníts meg
minket imádkozni!”
A
színeváltozás megtörténik, valahányszor a tanítványok Isten jelenlétében vannak
és hallgatják szeretett Fia szavát. Kedves testvéreim, valahányszor részt
veszünk a szent liturgián és hallgatjuk a szeretett Fiú hangját, mi is
elváltozunk színünkben. Szívünk az Úr szívének mintájára alakul át, arcunk
hasonlóbbá válik a mester arcához: oldottabb, örömtelibb, ünneptől ragyogóbb
lesz az arcunk, remény és bizalom sugárzik át rajta. Ruhánk is új fényt áraszt;
igen, az életünk világosabban tanúsítja az evangéliumot, nyilvánvalóbbá teszi
az Úr irgalmát és szeretetét. Igen, az imádság hegyén látjuk az elváltozott
Jézus arcát és forrássá válik számunkra a mi színeváltozásunkhoz. Ezt kell
tükröznünk a világra, anélkül, hogy eltorzítanánk vagy elhomályosítanánk. Az az
arc megmutatja, hogy az Úr nem törődik bele a szomorú realizmusba, sőt, az Atya
eltökéltségét tükrözi, aki el akarja változtatni színében a mi életünket és a
szegények életét; azt az elkötelezettséget mutatja, amely meg akarja
változtatni a háború és éhínség által sújtott országok drámai helyzetét; azt a
szenvedélyt mutatja, amely elváltoztatja a betegségtől meggyötört testet és
visszaadja a boldogságot azoknak az arcára, akik követik Jézust a szeretet
útján.
A liturgiában együtt mondhatjuk Péterrel: „Uram, jó itt nekünk!” Igen, jó itt lennünk, az Úr fényétől övezve, az ünnepi daloktól körülvéve, Isten szavának tanítását hallgatva, a szent Eucharisztiával táplálkozva, hogy egyetlen testté változtasson minket. És a végén mi is érezzük, hogy megérint minket az Úr: „Keljetek fel, ne féljetek!” Az evangélista megjegyzi, hogy azok hárman „nem láttak senkit, csak egyedül Jézust.” Folytatták útjukat, lementek a síkra a fáradt és elgyötört tömeghez. Jobban megértették, hogy elég nekik egyedül Jézus. Mi is folytatjuk utunkat, hogy továbbadjuk az evangéliumot, miközben mellettünk van Jézus és tudjuk, hogy elég nekünk egyedül ő, csak ő tud színünkben elváltoztatni minket. Ne vegyük le pillantásunkat arról az arcról, hogy még jobban megismerjük, és még erősebben szeressük. Ha napról napra követjük, látjuk majd, ahogy szívünk elváltozik a színében és az Úr álma eljut egészen a világ végső határáig.
Imádság az Úr napján
