1 Sám 16,1.4.6–7.10–13; Zs 23(22); Ef 5,8–14;
Jn 9,1–41.
Ez a
vasárnap a Laetare vasárnap (az örvendezés vasárnapja), nevét a szentmise
kezdőénekének első szaváról kapta. Az egyház arra hív, hogy törjük meg a nagyböjti idő
szigorúságát. A bűnbánati időt jelző lila szín átadja helyét a rózsaszínnek,
mert szívünk örvendezhet ma, mintha kicsit előre megízlelhetnénk a húsvét
örömét. Ez másféle öröm, mint amit a mai világ adhat. Sőt, ha körbenézünk, hogy
mi minden történik benne, igen nehéz okot találni az örömre: mennyi konfliktus
borítja még mindig vérbe a földet! És hány szegény és elesett embert hagynak el és
rekesztenek ki továbbra is! A liturgia mégis kitartóan buzdít minket:
„Örüljetek!”. Az örömre, kedves testvérek, nem a világ ad okot, és nem is
tőlünk jön, hanem abból fakad, hogy közeleg az Úr húsvétja, amely a halált
győzelemre, a szomorúságot örömre változtatja.
A vakon született férfi most hallott története az újra látó szemben mutatja meg nekünk az okot az örömre. Ez az ember évek óta ott ült az út szélén és koldult; és ez várt rá egész hátralévő életében. Sem ő, sem mások nem
gondolták, hogy ez megváltozhat. Beletörődött abba, hogy a kolduló helyére
vezessék, ahol nap mint nap reménykedett, hogy az arra járók megszánják és
alamizsnát adnak neki. Hány embert hallott maga mellett elhaladni, akik tovább
mentek! De íme, egy nap megáll mellette valaki. Jézus az, aki épp arra jár. Amint meglátja ezt a
vak embert, nem megy tovább, megáll. A tanítványok rögtön megkérdezik: „Mester, ki
vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” A tanítványok számára ez az
ember csupán egy megvitatásra érdemes eset. Természetesen nem jelentéktelen ez
a kérdés: a kor zsidó felfogása szerint a balsors a bűn következménye volt, és
Isten az embereket bűneik arányában büntette. Azzal van a baj, ahogy a
tanítványok a vak emberre tekintenek, nem érdekli őket az ember, az ő
mindennapi szenvedése, a szomorú beletörődöttsége. Őket az elmélet, vagyis az
elvek érdeklik, és nem az az ember. Jézus egészen másképp tekint rá.
Szűkszavúan válaszol: „sem ő nem vétkezett, sem a szülei”. Az Atya, akinek az arcát Jézus megmutatja, nem az emberek gyarlóságait kémleli, hogy aztán elestük pillanatában lesújtson rájuk. Éppen ellenkezőleg.
Jézus azt akarja megmutatni mindenekelőtt ennek a vak embernek, azután pedig a tanítványoknak és mindenkinek, hogy hogyan viselkedik Isten a rosszal szemben, pontosabban azokkal, akiket az sújt. Sokan úgy mentek el az előtt
az ember előtt, hogy talán oda sem figyelve folytatták útjukat, a
tanítványok is csak azért álltak meg, hogy vitatkozzanak – és ezzel mindkét csoport szíve vakságáról tett tanúságot. Jézus azonban megrendül, amikor meglátja, odalép és
gyengéden, figyelmesen megérinti: vesz a porból, nyálával megnedvesíti és a
szemére keni. Átgondolt gesztus ez: az a kéz, amely a vak ember beteg szemét
érinti, magának Istennek a keze. Vagy nem így tett az Úr az ember teremtésekor? Jézus kezének fizikai érintésével veszi kezdetét a gyógyulás csodája. Igen, Isten gyógyító szeretetének misztériuma nem valami elvont dolog, hanem nagyon is konkrét; olyan gesztusokból áll, amelyek gyöngéden és szeretettel érintik meg az embert. Abban a kézben,
amely gondosan megkente a vak ember szemét, jelenvalóvá vált a szeretet gyógyító ereje. Amikor a vak ember megérezte, hogy valaki megérinti a kezével, még nem
nyerte vissza a látását, hanem azt érezte, hogy abból a kézből a szeretet ereje
árad. Amikor pedig Jézus arra kérte, hogy menjen és mosakodjon meg a Siloé
tavában – amelynek neve annyit tesz: küldött –, akkor tétovázás
nélkül engedelmeskedett, elment a tóhoz, hogy megmosakodjon. Az evangélista
nagyon gyorsan összefoglalja, ami történt: „elment, megmosdott, s
amikor visszatért, már látott.” A csoda Jézus kezének gyengéd gesztusa által történt meg, és azáltal, hogy a vak ember engedelmeskedett az őt megérintő ember szavának.
Ennek a
gyógyulásnak a folyamata útmutatás számunkra is. Mi is gyakran vakok vagyunk,
vakok, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy csak saját magunkat lássuk, vakok, mert megrögzötten
önmagunkat szemléljük és csak a saját meggyőződéseinknek, szomorú
megszokásainknak adunk helyet. De az Úr Jézus azért jött közénk, hogy „megnyissa a vakok szemét”. Ebben a részben az
evangélista hétszer ismétli azt a kifejezést, hogy megnyílik a szeme. A hét
minden napjára szól az ismétlés. Könnyen vissza lehet esni a visszatérő
vakságba, hiszen ott van a kísértés, hogy szemünk csakis saját magunkra
összpontosítson. Ily módon nem látjuk többé sem az Urat, sem a többi embert.
Szükségünk van arra, hogy Jézus ismét megálljon mellettünk és megérintse
szívünk szemét. És ha ahhoz a vak emberhez hasonlóan elmegyünk Siloé tavához, amely nem más számunkra, mint a közösség, az imádság, a szent liturgia, akkor mi is elkezdünk látni, önmagunkon túl, másokat is.
De ez még nem elég. Az evangéliumi olvasmány azt sugallja, hogy a gyógyulás út, amelyhez kitartás kell, amelyhez le kell győzni a nehézségeket. Ez történik
azzal a vak emberrel is, miután meggyógyult. Az evangélista megjegyzi, hogy az
emberek, akik látták, nem gondolták, hogy ő az, hanem másik embernek hitték. A világ szemében lehetetlen megváltozni, lehetetlen mássá lenni, mint amilyenek vagyunk. A farizeusokat egyenesen dühíti ez a változás. Örülniük kellett volna
amiatt az ember miatt, de annyira vakok maradtak a történtekkel szemben, hogy
feldühödtek. Jézus azonban újra találkozik vele. Találkozik vele, rátalál,
mintha azt akarná ezzel mondani az evangélista, hogy a szeretet nem hagyja el.
Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy újra találkozzunk Jézussal. Nem elég, ha egyszer megérint.
Nem elég egyszer meghallgatni és engedelmeskedni neki. Amikor az Úr találkozik
velünk – ahogyan azzal a vak emberrel találkozott –, új kérdéseket tesz fel.
Nem elméletileg mélyíti a kérdéseket. Nem, azt kéri, hogy szeressünk, hogy
növekedjünk a követésében. Ez az értelme ezeknek a szavaknak: „Hiszel az Emberfiában?” Amikor Jézus így beszél, barátot keres, tanítványt, akit szeret, társat, akivel megváltoztathatja a világot. A
vak ember így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ezt a
kérdést kapjuk az ajkunkra ebben a nagyböjtben: ismerjük meg jobban Jézust, az
arcát, a szeretetét. És ebben a szentmisében, Istennek a templomban újra és újra felhangzó szavából azt halljuk: „Ő beszél veled.” Kedves testvéreim, azzal a vak
emberrel együtt mondjuk mi is ezen az estén: „Hiszek,
Uram!” Ez a hitvallásunk, olyan emberek hitvallása, akiket szerettek és meggyógyítottak,
és akik újra az Úr követésére szegődnek.
Imádság az Úr
napján
