Jn 5,1–3.5–16. Gyógyítás a Beteszda-fürdőnél
1Nem sokkal ezután ünnepük volt a zsidóknak, s Jézus fölment Jeruzsálembe. 2Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy fürdő, amelynek héberül Beteszda volt a neve. Öt oszlopcsarnoka volt, 3nagyon sok beteg feküdt bennük: vakok, sánták, bénák [várva, hogy a víz megmozduljon. 4Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is.] 5De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett.6Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” 7„Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” 8Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” 9Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp szombat volt. 10Ezért a zsidók rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van, nem szabad vinned az ágyadat.” 11Így felelt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta: Fogd ágyadat és menj!” 12Erre megkérdezték tőle: „Ki volt az az ember, aki azt mondta neked: Fogd (ágyadat) és menj?!” 13A meggyógyított ember azonban nem tudta, hogy ki volt, mert Jézus az odasereglett népsokaság miatt elment onnét. 14Később Jézus találkozott vele a templomban, és azt mondta neki: „Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen.” 15Erre az ember elment és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus gyógyította meg. 16A zsidók üldözték Jézust, amiért szombaton gyógyított.
János
evangélista, aki vezeti a lépteinket, most Jeruzsálembe visz, egy
fürdő közelébe, amelyet Beteszdának (az irgalom háza) hívnak.
Szent helynek tartották, ahol csodák történnek. A fürdő mellett
gyülekeztek a vakok, a sánták, a bénák, várták az angyalt, aki
felkavarja a vizet. Nem volt elég önmagában a víz, szükség van
az angyalra, aki felkavarja. Szükséges, hogy az Isten szava
belehelje és valóban az irgalom házává tegye azt a helyet. A
keresztény hagyomány gyakran úgy írta le az egyházat, vagy
inkább a hívők közösségét, mint egy mindig nyitva álló
forrást, amelyhez mindenki eljöhet, mindenféle megkülönböztetés
nélkül. Szépek azok az ikonok, amelyek Máriát ábrázolják egy
forrással, amely a szegények és gyengék szomját oltja. XXIII. János pápa szívesen hasonlította az egyházat egy falusi kúthoz, ahol mindenki olthatja a szomját. Ez a fürdő olyan hely, melyről példát
vehetnek közösségeink. Nem mágikus hely, mindig szükség van az
angyal jelenlétére. Volt ott egy béna ember, aki már harmincnyolc
esztendeje feküdt ott. Ma krónikus betegként definiálnánk,
sokszor érzéketlenül így nevezzük azokat, akiknek már nincs
reményük a gyógyulásra. Ott feküdt, és várta, hogy valaki,
talán éppen az angyal, segítsen rajta. Már minden reményét
elveszítette. De arra jön Jézus. Tekintete a béna emberre esik,
és megkérdezi tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” Talán ő volt
az első, aki megállt mellette, hogy egy kis reményt nyújtson
neki. Végre nem volt egyedül. Innen, ebből az újonnan
megteremtett közelségből születik újjá a remény. Jézus iránta
tanúsított érdeklődése kinyitja a szívét. És erre a váratlan
barátra bízza a sok nehéz év keserűségét. Nehezen lehet
meggyógyulni, ha az ember egyedül van. Milyen sokan vannak, akiket
éppen legnagyobb gyengeségük idején hagynak magukra! Jézussal
megjött az igazi angyal, aki megmozdítja ennek az embernek és
minden embernek a szívét és tagjait. Jézus így szól hozzá:
„Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Talán nekünk is meg
kellene hallanunk ezeket a szavakat, fel kellene kelnünk
önzésünkből, hogy „angyalokká” váljunk azok számára,
akiknek segítségre és vigasztalásra van szükségük.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
