Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 115; 1Kor 11,23–26; Jn
13,1–15.
Az utolsó vacsora
„Vágyva
vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek”
(Lk 22,15) – mondja Jézus tanítványainak a halála előtti utolsó vacsora
kezdetén. Jézus valójában mindig erre vágyik. Ezen az estén is együtt akar
lenni tanítványaival, a régiekkel és a mostaniakkal, velünk is. Ez életének
utolsó napja, az utolsó alkalom, amikor együtt lehet tanítványaival: ő
választotta ki őket, gondoskodott róluk, szerette és védelmezte őket. Jézus
harminchárom éves, élete teljében van. Alig huszonnégy óra múlva azonban a
sírban fekszik majd. Ezen az estén az Úr vágyva vágyik rá, hogy velünk
lehessen. És mi? Vágyunk-e rá, hogy mellette legyünk, legalább egy keveset?
Képesek vagyunk-e rá, hogy megajándékozzuk azzal a közelséggel és szeretettel,
ami a szívünkből telik? Ha szembenézünk az igazsággal, be kell vallanunk: ő
volt az, aki mindig mindent megtett, hogy közel legyen hozzánk, és az
evangéliumhoz kössön minket. Ezen az estén, életének utolsó estéjén Jézus továbbra
is azon fáradozik, hogy szeretetének végső erejével végérvényesen
tanítványaihoz kösse magát.
A Szentírás elbeszéli, amint Jézus asztalhoz ült
a tizenkettővel, vette a kenyeret, szétosztotta közöttük, és ezt mondta: „Ez az
én testem, amelyet értetek adok”. Azután fogta a borral telt kelyhet: „Ez a
kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak”. Ugyanazok a
szavak ezek, amelyeket hamarosan elismétlünk az oltárnál, és ugyanaz az Úr hív
mindnyájunkat, hogy az átváltoztatott kenyérrel és borral táplálkozzunk. Jézus
bizonyos értelemben „feltalálta” a lehetetlent (talán az igaz szeretet nem
képes a lehetetlenre?), csak hogy velünk maradhasson, a mindenkori tanítványok
mellett lehessen. Sőt, Jézus nemcsak a tanítványok mellett, hanem bennük van:
étellé lesz számunkra, test a mi testünkből. Ez a kenyér és ez a bor a mennyből
alászállott eledel nekünk, akik a világban járjuk zarándokutunkat. Ez a kenyér
és ez a bor az orvosságunk, szegény életünk támasza: meggyógyítja
betegségeinket, megszabadít bűneinktől, elveszi tőlünk félelmeinket és
szomorúságunkat. Sőt. Segít, hogy jobban hasonlítsunk Jézushoz, hogy úgy
éljünk, ahogyan ő élt, azokra a dolgokra vágyjunk, amelyekre ő vágyott. Ez a
kenyér és ez a bor a jóság, a szolgálatkészség, a gyengédség, a szeretet és a
megbocsátás érzéseit hozza felszínre bennünk: Jézus érzéseit.
A lábmosás ma este hallott evangéliumi jelenete
megmutatja nekünk, mit jelent Jézus számára kenyérnek lenni, amelyet megtörnek,
és bornak lenni, amelyet kiontanak értünk és mindenkiért. Vacsora közben Jézus
feláll az asztaltól, leveszi felsőruháját, törölközőt köt a derekára, majd
vizet önt egy mosdótálba, s odafordul a tizenkét tanítvány egyikéhez; letérdel
elé, és megmossa a lábát. Ugyanígy tesz mindegyikükkel, Júdással is, aki arra
készül, hogy elárulja őt. Jézus nagyon jól tudja ezt, ennek ellenére Júdás elé
is letérdel, és megmossa a lábát. Talán Péterhez megy oda utoljára. Ahogy
látja, hogy Jézus odaér hozzá, rögtön tiltakozik: „Uram, te akarod megmosni az
én lábamat?”. Szegény Péter, még mindig nem értett meg semmit! Nem értette meg,
hogy Jézust nem érdekli az a fajta méltóság, amelyhez a világ oly görcsösen
ragaszkodik. Jézus még egyszer elmagyarázza neki: „Ki nagyobb, aki az asztalnál
ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok
köztetek, mintha a szolgátok volnék” (Lk 22,27). Jézus határtalan, a szó szoros
értelmében végtelen, azaz vég nélküli szeretettel szereti tanítványait és
mindnyájunkat. Számára a méltóság nem azt jelenti, hogy szálfaegyenesen áll
szerettei előtt: az ő méltósága abban rejlik, hogy a végsőkig szereti
tanítványait, és letérdel lábuk elé. Ez az utolsó nagy tanítás, amelyet még
életében intéz hozzájuk. Miután befejezte a lábmosást, ezt mondja: „Tudjátok,
mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az
vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell
mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg”
(Jn 13,12–15).
A világ arra nevel, hogy álljunk egyenesen, arra
buzdít, hogy maradjunk állva. Ha pedig nincs elég tér számunkra, a világ
feljogosít arra is, hogy lökjük félre azokat, akik gátolnak, akadályoznak
minket. A nagycsütörtöki evangélium azonban arra buzdítja a tanítványokat, hogy
térdeljenek le, és mossák meg egymás lábát. Új parancs ez. Nem találjuk az
emberi szokások között. Nem is hagyományainkból ered, hiszen teljes egészében
ellentmond nekik. Ilyen parancs csak Istentől származhat: nagy ajándékot kapunk
általa ezen az estén. Jézus volt az első, aki teljesítette ezt a parancsot.
Boldogok vagyunk, ha megértjük! A ma esti szent liturgiában a lábmosás csak
jel, amely megmutatja a követendő utat: mossuk meg egymás lábát, kezdjük a
leggyengébbeken, a betegeken, az időseken, a legszegényebbeken, a
legvédtelenebbeken. A nagycsütörtök megtanít minket arra, hogyan éljünk, és hol
is kezdjük az életet: az igazi élet nem az, ha szálfaegyenesen állunk,
bezárkózva saját büszkeségünkbe. Az evangélium szerinti élet azt jelenti, hogy
lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyengébbeken. Olyan út ez, amely a
mennyből indul, mégis a legemberibb út, amelyet csak kívánhatunk magunknak.
Mert mindnyájunknak szükségünk van barátságra, szeretetre, megértésre,
elfogadásra és segítségre. Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy valaki
lehajoljon hozzánk, és arra is, hogy mi magunk lehajoljunk testvéreinkhez. A
nagycsütörtök igazán emberi nap: Jézus szeretetének napja, aki lehajol, egészen
barátai lábáig. És mindenkire barátként tekint, arra is, aki nemsokára
elárulja. Jézus számára senki nem ellenség, számára minden szeretet. A lábmosás
nem pusztán szép gesztus, hanem életmód.
A vacsora végeztével Jézus az Olajfák hegyére
megy. Ettől a pillanattól kezdve nemcsak tanítványainak lábához térdel le,
hanem még mélyebbre száll, hogy megmutassa szeretetét. Az Olajfák hegyén újra
letérdel, igen, földre borul, vért izzad a fájdalomtól és a félelemtől.
Engedjük, hogy legalább egy kicsit megérintsen minket ez az ember, aki olyan
szeretettel szeret minket, amilyen még nem volt a világon. És amikor megállunk
sírja előtt, mondjuk el neki, hogy szeretjük, és a barátai vagyunk. Milyen
keserűek a szavak, amelyeket a három tanítványnak mond, akik vele voltak az
Olajfák hegyén: „Még egy órát sem tudtok velem virrasztani?” (Mt 26,40). Ma az
Úrnak van nagyobb szüksége a közelségre és a szeretetre, nem nekünk. Halljuk
meg kérését: „Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok
velem!” (Mt 26,38). Hajoljunk le hozzá, és ne tagadjuk meg tőle vigasztaló
jelenlétünket. Urunk, ebben az órában nem adunk neked csókot, mint Júdás, hanem
mint szegény bűnösök, lehajolunk, és Mária Magdolnát követve mi is csókjainkkal
borítjuk lábad.
Imádság az Egyházért
