Ez 37,12–14; Zsolt 130(129); Róm 8,8–11; Jn 11,1–45.
Ez az evangéliumi rész azok közül való, amelyek Jézus
szeretetének erejét és nagyságát mutatják meg. Távol van barátai, Márta, Mária
és Lázár falujától, amikor elér hozzá barátja halálának híre. Jézus veszélyben
volt Júdeában az őt ért fenyegetések miatt, de mégis úgy dönt, hogy elmegy a
barátjához: nem marad távol az élet szenvedésétől és drámájától. A barátság
Jézus számára valóban mély dolog. Ez mindig így van. Az emberek ellenben milyen
sokszor elmenekülnek mások szenvedése elől, és ezzel a tragédiákat megtoldják
még a magány keserűségével is! Nem lehet, hogy ne gondoljunk arra a sok férfira
és nőre, akikre még ma is súlyos kő nehezedik. Sőt, egész népek élnek
megnyomorítva olyan kövek alatt, mint a háború, az éhség, a magányosság, a
szomorúság, a szerencsétlenség, az előítélet. Mind szomorú és nehéz kövek ezek,
amelyek nem véletlenül, vagy a keserű végzet következtében terhelnek. Az egyik
ember teszi őket a másikra. Mintha valami kegyetlen vetélkedés folyna, az
emberek egymás sírját ássák, és egymással versenyt futva igyekeznek jó nehéz
kővel lezárni a sírt.
Jézus tanítványai ma is gyakran inkább szeretnének távol
maradni a sok eltemetett és elnyomott Lázár sírjától. Sőt, Ők is
szemrehányással fordulnak Jézushoz, mint Márta: „Ha itt lettél volna, nem halt
volna meg testvérem!” Mintha azt mondanák: „Ha te, Uram közel lettél volna,
nem fordult volna elő ez a szerencsétlenség”, vagy: „Ha te emellett a nép
mellett álltál volna, nem jöttek volna ezek a viharok”, és így tovább. Az
evangélium valójában azt mondja, hogy nem Jézus az, aki távol van, hanem az
emberek. És olykor még Jézus közeledését is megakadályozzák. Mindenekelőtt azt
kérdezzük meg magunktól, hol vagyunk mi, miközben emberek milliói halnak éhen?
Hol vagyunk mi, miközben emberek ezrei élnek egyedül és elhagyatva a
kórházakban? Hol vagyunk mi, miközben mindenütt úgy halnak meg emberek, hogy
nincs senkijük, senki észre sem veszi a szenvedésüket? Folytathatnák a sort. Az
ilyen emberek mellett találjuk Jézust.
Csak ő áll az elhagyatottak mellett, csak ő siratja
elhagyatott barátait, ahogyan Lázárt siratta. Néhány nappal később őt is magára hagyják majd, amikor
egyedül marad a Getszemáni-kertben, és vércseppeket verejtékezik a félelemtől. Jézus egyedül áll Lázár előtt, ő az egyetlen, aki minden és
mindenki ellenében reménykedik. Amikor fel akarja nyitni a sírt, még Lázár
nővérei is igyekeznek lebeszélni róla. „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos”
– mondja Márta. Igen, már szaga van! Ahogy büdösek a szegények; ahogy szaguk
van a menekülttáboroknak, ahol emberek százezrei, olykor milliói élnek; ahogy büdösek
mindazok, akiket az emberek gonoszsága sújt. De Jézus nem hagyja abba. Az ő
Lázár iránti szeretete sokkal erősebb a nővérek reményvesztettségénél; sokkal
bölcsebb, mint az ésszerűség, a dolgok egyértelműsége. Az Úr szeretete nem ismer
határokat, még a halál határait sem. A lehetetlent akarja. Az a sír ugyanis nem
végleges lakóhelye Jézus barátainak. Ezért kiáltja: „Lázár, jöjj!” A barátja
meghallja Jézus hangját, épp úgy, ahogy írva van: „a juhok ismerik az ő hangját”, és: „a jó pásztor
nevükön szólítja juhait és kivezeti őket” (Jn 10,3). Már Ezekiel próféta is
megírta: „Nézzétek, kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból,
én népem.” (37,12)
Lázár meghallja, és kijön. Jézus nem egy halotthoz beszél,
hanem egy élőhöz. És mivel alszik, talán kiáltva szól hozzá. Kéri a többieket,
hogy oldják el barátja kötelékeit. De a „halott” Lázárral együtt Jézus
valójában mindannyiunkat feloldoz saját egoizmusunkból, hidegségünkből,
közömbösségünkből, az érzelmeink halottságából. Egy ősi keleti hagyomány
szerint miután Lázár feltámadt, nem evett mást, mint édességeket. Ez is azt
hangsúlyozza, hogy az Úrtól kapott élet édes, szép, hogy azok az érzelmek,
amelyeket az Úr ad a szívbe, erősek és gyengédek, szilárdak és szeretettel teliek,
legyőznek minden keserűséget és durvaságot. „Én vagyok a feltámadás és az élet”
– mondja az Úr. Az ő evangéliumában, az ő testében az élet újraéled.
„Távolítsátok el a követ.” Jézus megnyitja a halál helyét, nem fél a
gyengeségünktől, a bűnünktől. Benne nincs ez a félelem, amely a lagymatag embereket arra készteti, hogy
elkerüljék az élet nehézségeivel és szenvedésével való találkozást. „Lázár,
jöjj ki!” Jézus mindenkit név szerint hív. A név egy ember egész életét
jelenti, ő megvédi az életet a gonosztól. Az ő szeretete személyes. Isten
barátsága, amelyet az emberek között általa ébresztett barátságban látunk
visszatükröződni, ma örömre hívja a szíveket és a világot, amelyben lassan már
csak sírok vannak. Lázár előrevetíti a húsvétot, amikor Jézust, minden szenvedő
ember barátját magával ragadja a gonosz. Tudunk mi az ő barátai lenni és
megindulni iránta? Ez a döntés vár ránk a nagyböjtben.
Imádság az Úr napján
