Emlékezzünk
Máriára, aki Kleofás felesége volt, és a többi asszonnyal együtt ott állt az Úr
keresztje alatt. Imádkozzunk minden asszonyért, aki bátran, nehézségek
közepette követi az Urat a világ minden táján. Emlékezzünk Dietrich
Bonhoefferre, akit a flossenburgi táborban öltek meg a nácik.
Iz 50,4–7; Zsolt 22(21); Fil 2,6–11; Mt
26,14–27,66.
A mai szentmise szertartásával elkezdődik
Jézus szenvedésének és föltámadásának szent hete, a nagyhét. A liturgia kezdetén
Máté evangéliuma azt adta hírül, ahogy Jézus szamárcsikó hátán ülve bevonult
Jeruzsálembe. Eddig soha nem tette ezt. De elérkezett az idő, amikor Izrael
igaz pásztoraként, az Írásokban megígért királyként kellett fellépnie: „íme,
bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít; ... szamáron ül” – jövendölte
Zakariás próféta (Zak 9,9). Vele tartottak a tanítványok és az egyre népesebbre
dagadó sokaság, leterítették elé köntöseiket és pálmaágakat lengetve, ujjongva
énekelték: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 21,9). A
tanítványokat és a sokaságot követve mi is Jézus nyomába szegődtünk, aki újra
bevonul városainkba.
Az evangélista megjegyzi, hogy amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, az egész város izgalomba jött. Ugyanez történt Jézus születésekor is: az evangélium mindig izgalomba hoz. Jeruzsálem lakóit meglepte az ünnepélyes menet, ezért kérdezgették: „Ki ez?”. A választ pedig az első és az utolsó idők tanítványaiból álló nép adta meg, akik Jézust követték: „Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből” – felelték. Jeruzsálem hallotta a hírt, hogy Jézus, a próféta érkezik, aki Názáretből, a távoli Galileából való. Királyként vonult be, hogy megszabadítsa Izrael népét minden szolgaságból. Úgy is mondhatnánk: Isten maga szállt alá, hogy megszabadítsa népét a bűn és a halál rabszolgaságából.
Az Úr ma is bevonul az emberek városaiba, hogy megszabadítsa őket minden szolgaságból. Nem egyedül érkezik, hanem a tanítványok népével, akik ujjongva üdvözlik Jézust, a prófétát. Jézus ma is népe kíséretében, velünk, ünneplő tanítványaival vonul be városainkba, akár úgy is mondhatnánk: az evangéliumi öröm népével, amely ujjongva kíséri szabadítóját. Jézus nem a hatalmas és erős uralkodók alakját ölti, a szelíd és alázatos szívű ember arca az övé. És nem azért vonul be, hogy erejét bizonyítsa vagy megmentse magát, hanem hogy megszabadítsa az embereket a bűn és a halál szolgaságából. Ezért veszi vállára minden ember keresztjét, mindenekelőtt a szegényekét, hogy felvigye egészen a Golgotára. Pál apostol emlékeztet erre a filippieknek írt levelében: „olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,7–8). Igen, a kereszten ér véget Jézus útja, ahogy maga mondta: „nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el”. A mai liturgiában egymás után hangzik el két evangéliumon: Jézus jeruzsálemi bevonulásának, majd a Golgotára vivő útjának története. Sajátos paradoxont tapasztalhatunk: egyszerre jelenik meg az evangélium hirdetésének öröme, és a szeretből vállalt szenvedés. Nem választható el az irgalom és a kereszt, a szeretet és az önfeláldozás, a városba bevonuló jóságos arc és a keresztről ránk néző szenvedő ember arca.
Az előttünk álló napokban mintha minden megváltozna: elnémul a hozsanna és helyette a „Feszítsd meg!” kiáltása harsog, az ünneplő sokaság helyébe a Jézust gúnyoló feldühödött tömeg lép, amely Barabást követeli. Egy dolog marad ugyanaz: Jézus arca, amely mindvégig jóságos, irgalommal és szeretettel teli marad. A főpapok, írástudók, farizeusok nem értik meg ezt a szeretetet, mert annyira el vannak telve merev vallásosságukkal, amely nem ismer irgalmat. Számukra a kereszt a názáreti próféta végleges vereségét jelképezi. Valóban úgy tűnik, mindennek vége: Jézus nem tud többé szólni, sem gyógyítani. Mindenki gúnyt űz belőle a kereszt alatt: „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni.” Így gúnyolták még a vele együtt megfeszített gonosztevők is.
Az Úr azonban éppen a kereszten mutatja meg, meddig terjed irántunk és minden ember iránt való szeretete. Ez a szeretet valóban nem ismer semmiféle határokat: azt kívánja, hogy még az ellenségeit is szeresse, imádkozzék üldözőiért és odaadja életét mindenkiért. Ez a szeretetből fakadó halál kettéhasította a templom függönyét, megrendítette a földet, sziklákat hasított meg és sok sír elől elgördítette a követ, ahogy Máté apostol leírja. Jézus szeretete elkezdte átalakítani a világot, megváltoztatni a földet és a szíveket. A római százados és a katonák felkiáltottak: „Ez valóban Isten Fia volt!”. A halál nem győzedelmeskedett: Isten szeretete erősebbnek bizonyult.
Jézus szeretete az az ajándék, amely e napokból árad ránk. Mi pedig, akik annyira nem értjük ezt a szeretetet, imádkozzunk érte, és fogadjuk be szívünkbe. Ez a szeretet tesz képessé, hogy szeressük a szegényeket, kitartsunk a legyőzöttek mellett, ápoljuk a betegeket, vigasztaljuk a szenvedőket, elkísérjük az időseket, és békében neveljük fel a kicsinyeket. Ezt a szeretetet kell befogadnunk a szívünkbe és terjesztenünk városainkban, mert ezzel tudjuk legyőzni a gonoszt és a halált, és előmozdítani Isten országának eljövetelét. Erre kapunk újra meghívást, hogy már ne önmagunknak éljünk, hanem az Úrnak, és hirdessük evangéliumát városainkban, egészen a föld végső határáig.
Emeljük föl tekintetünket önmagunkról, szegezzük erre a szelíd és jóságos arcra, Jézusra, aki nem veszi le rólunk tekintetét. Kövessük az evangéliumi asszonyokat, akik a tanítványokkal ellentétben mellette maradtak, és soha nem tágítottak mellőle. Látjuk majd fájdalomtól megtört tekintetét, amelyből mégis mindig sugárzik a mindannyiunkat, a szegényeket és az egész emberiséget átölelő szeretet és irgalom. Ebben áll e napok, a nagyhét kegyelme. Jézus nem veszi le rólunk tekintetét, ahogy az oltárunkon lévő ikonról is szüntelenül néz minket, és meg fogja érinteni a szívünket.
Imádság az Úr napján
