Szent Adalbertnek, Prága
püspökének emléknapja. Kelet-Poroszországban szenvedett mártírhalált, ahol az
evangélium hirdetése miatt tartózkodott (†997). Rómában is élt, ahol a Szent
Bertalan-bazilikában tisztelik emlékét a Tiberis szigetén.
ApCsel 2,42–47; Zs 117; 1Pt 1,3–9; Jn 20,19–31
A mai napon hirdetett evangélium a húsvéti események szerint
tagolja a hívő emberek számára az időt: a tanítványok életének ritmusát a
húsvét adja. Így volt ez kezdettől fogva. A feltámadt Jézus húsvét napján megjelent
a tanítványoknak, azután nyolc nappal később ismét megjelent közöttük. Úgy is
mondhatjuk, hogy a következő vasárnapon. Ezúttal ott van Tamás is. Két évezred
óta szakadatlanul így van ez, Jézus tanítványai ma is vasárnapról vasárnapra
összegyűlnek a föld minden részén, hogy megélhessék az Úrral való találkozást.
Az apostolok az utolsó vacsora termében húzták meg magukat,
zárt ajtók mögött, mert féltek. Féltek attól, hogy elveszíthetik az életüket, a
nyugalmukat, vagy még azt a keveset is, ami Jézus halála után maradt nekik.
Szomorúak voltak és reményvesztettek, olyannyira, hogy kigúnyolták azokat az
asszonyokat, akik Jézus feltámadását hozták hírül nekik. Az Úr azonban azon a
napon megnyitotta szívüket, és legyőzte hitetlenségüket. Jézus láttán – írja az
evangélista – a tanítványok elteltek örömmel és Szentlélekkel. Mélyen
átalakultak, mintha új és ellenállhatatlan belső energia támadt volna bennük.
Már nem olyanok voltak, mint azelőtt. Rögtön el is mondták Tamásnak: „Láttuk az
Urat!” Tamás azonban nem akarta elhinni szavaikat: „Hacsak nem látom kezén a
szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára
nem helyezem, én nem hiszem!” Pedig nem volt rossz, vagy középszerű tanítvány.
Nem rideg racionalizmus vezette, nem olyan ember volt, aki csak a tettek
konkrétságában, a tapasztalatban hisz, aki nem engedi, hogy magukkal ragadják
az érzelmek, mint azokat az asszonyokat, akikről az evangélium beszél. Tamás
valójában olyan ember volt, akit heves érzelmek jártak át. Amikor Jézus úgy
döntött, hogy bár életveszélyes, mégis elmegy barátjához, Lázárhoz, akkor Tamás
volt az első, aki így szólt: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” (Jn
11,16).
Amikor pedig Jézus a távozásáról beszélt, Tamás mindannyiuk
nevében kérdezte: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?”.
Nem volt érzéketlen ember. Mindazonáltal már beletörődött, hogy a feltámadás,
amiről Jézus beszélt, csak elmélet, csak üres szó. Amikor pedig a másik tíz
tanítvány hírül adja neki a húsvét evangéliumát, ő a saját elméletével, a saját
hitvallásával válaszol: „Hacsak nem látom, és nem teszem a kezem oldalába, nem
hiszem”. Egy olyan ember „hitvallása” ez, aki nem rossz ember, sőt, nagylelkű is.
Ám számára csak az létezik, amit lát és amit megfoghat. Sok ember hitvallása
ez, férfiaké és nőké egyaránt, akik nem annyira racionalisták, mint inkább
énközpontúak. Azoknak az embereknek a hitvallása, akik saját szűk kis világuk,
saját érzéseik foglyai, be vannak zárva a látható és tapintható dolgok közé. Ők
nem hisznek abban, amit nem tudnak megfogni, ami messze van tőlük és az
érdekeiktől. Egy énközpontú világ „nem hit”-vallása ez, egy olyan világé, amely
könnyen ellustul, erőszakossá és igazságtalanná válik. Az énközpontúság mindig
arra készteti az embert, hogy bezárja szívét és hitetlen legyen. Ezért Tamás
hitvallása gyakran a miénk is.
Nyolc nappal húsvét után Jézus visszatér tanítványai közé.
Ezúttal ott van Tamás is. Hozzátehetnénk: itt vagyunk mi is. Jézus pedig,
miután újra békéjével köszöntötte őket, odahívja Tamást, hogy érintse meg
sebeit. Valójában Jézus az, aki megérinti a hitetlen tanítvány szívét, amikor
nevén szólítja, és biztatja: „ne légy hitetlen, hanem hívő”. Ezek a
szeretetteljes, gyengéden dorgáló szavak térdre kényszerítik Tamást. Nem volt
szüksége rá, hogy megérintse Jézust, mert az evangélium érintette meg az ő
szívét. Persze, látta az Urat, aki még magán viselte a sebeket. Talán éppen a
megsebzett test látványa volt az az eszköz, amelyen keresztül az Úr szavai
eljutottak Tamás szívéig. „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki
kezedet és tedd az oldalamra” – mondja Jézus Tamásnak. Bizony, ha találkozni
akarunk a feltámadt Úrral, oda kell tennünk a kezünket a sok sebzett, beteg és
legyengült testre, amellyel találkozunk. A hitetlenségünkön és a világ hitetlenségén
aratott győzelem éppen itt kezdődik: meghallgatjuk a húsvét evangéliumát és
megérintjük a sebeket Jézus testén, mert ez a test még mindig tele van a
közelünkben és tőlünk távol élő sok-sok ember sebeivel. Ebből fakad a húsvét
öröme. Péter apostol így beszél nekünk Jézusról: „akit noha nem láttatok, mégis
szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek,
ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével” (1Pt 1,8).
Imádság az Úr napján
