ApCsel 10,34.37–43; Zsolt 118(117); Kol 3,1–4 (1 Kor 5,6–8); Jn 20,1–9.
1A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. 2Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” 3Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. 4Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. 5Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. 6Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot 7meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. 8Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. 9Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. 10Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.
Elérkeztünk
a húsvéthoz, miután elkísértük Jézust élete utolsó napjaiban. Örömmel lengettük
a barkaágakat múlt vasárnap, hogy fogadjuk a Jeruzsálembe bevonuló Urat.
Követtük az utolsó három napon: összegyűjtött minket az utolsó vacsora
termében, vágyva vágyott a barátságra, lealacsonyodott egészen odáig, hogy
megmossa lábunkat, megtört kenyérként és kiontott borként ajánlotta föl magát.
Azután maga mellett szeretett volna tudni minket az Olajfák hegyén, amikor a
szomorúság és a szorongás olyannyira nyomasztotta szívét, hogy vérrel
verejtékezett. A tanítványok nem értették, hogy még sürgetőbb szüksége van a
barátságukra; három legbizalmasabb barátja először elaludt, azután mindenki
mással együtt elhagyta őt. A következő napon a kereszten találjuk, magányosan
és mezítelenül. Az őrök megfosztották köntösétől. Valójában ő maga üresítette
ki önmagát. Valóban egészen odaadta magát üdvösségünkért. A szombat szomorú,
üres nap volt számunkra is. Jézus a nehéz kő alatt volt. Ám még élettelenül is
az életét ajándékozta, „alászállván a poklokra”, vagyis az abszolút mélypontig:
az emberek iránti szolidaritását a végsőkig akarta vinni.
A húsvét
evangéliuma éppen ebből a végletes helyzetből indul ki, a sötét éjszakából. Azt
írja János evangélista, hogy „még sötét volt”, amikor Mária Magdolna a sírhoz
ért. Sötét volt kint, de még inkább sötét volt ennek az asszonynak a szívében
(mint mindenki másnak a szívében, akik szerették ezt a prófétát, aki „csupa jót
tett”). Sötét volt, mert elvesztette az egyetlen embert, aki megértette őt:
nemcsak hogy ismerte a szívét, hanem megszabadította attól, ami minden másnál
jobban nyomasztotta (Lukácstól tudjuk, hogy Jézus hét démontól szabadította
meg). Mária szomorú szívvel ment a sírhoz. Talán visszaemlékezett a szenvedést
megelőző napokra, amikor illatos olajjal megkente, majd megtörölte a lábát, és
arra a nem sok, de annál gazdagabb évre, amelyet e mellett a csodálatos próféta
mellett töltött. A Jézussal való barátság mindig magával ragadó. Ezt az embert
nem lehet távolról követni, ahogy Péter tette ezekben a napokban. Elérkezik a
számvetés pillanata, a választásé, amikor végleges döntést kell hozni a
kapcsolat mellett. A Jézussal való barátság arra vezet minket, hogy önmagunknál
is jobban megbecsüljük a többieket: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál,
mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12) Mária Magdolna személyesen is
átélhette mindezt azon a reggelen, amikor még sötét volt. Barátja azért halt
meg, mert szerette őt és a többi tanítványt. Júdást is beleértve.
Amint a
sírhoz ér, látja, hogy a bejárathoz tett követ, amely nehéz volt, mint a halál
és az elszakadás, elmozdították. Be sem lép. Rögtön Péterhez és Jánoshoz fut:
„Elvitték az Urat a sírból!” – kiáltja feldúltan. Még holtában sem akarják
eltűrni – gondolja. És szomorúan hozzáfűzi: „Nem tudjuk, hová tették.” Mária
szomorú az Úr elvesztése miatt, még ha csak a testéről van is szó: szomorúsága
a mi ridegségünk arculcsapása, hiszen mi még az élő Jézusról is gyakran
megfeledkezünk. Ez az asszony ma nagy példakép minden hívő számára. Csak úgy
találkozhatunk a feltámadt Úrral, ha az ő érzéseit tápláljuk szívünkben.
Mária és
az ő elkeseredettsége mozdítja meg Pétert és a másik tanítványt, akit Jézus
szeretett. Azonnal az üres sírhoz futnak; miután együtt kezdték követni az
Urat, még ha csak távolról is, a szenvedés idején (vö. Jn 18,15–16), most
mindketten futni kezdenek, hogy ne maradjanak távol tőle. Ez a futás jól
kifejezi minden tanítvány, minden közösség buzgalmát, aki az Urat keresi. Talán
nekünk is újra futnunk kellene. Járásunk túl lassúvá vált, talán elnehezült az
önszeretettől, a félelemtől, hogy elcsúszunk, vagy elveszítünk valamit, vagy
esetleg el kell hagynunk megcsontosodott szokásainkat. Meg kell próbálni újra
futni, elhagyni az utolsó vacsora bezárt termét, és elindulni az Úr felé. A
húsvét sietség is. Elsőként a szeretett tanítvány ért a sírhoz: a szeretet
gyorsabbá tesz. De Péter lassúbb léptei is elviszik az apostolt a sír
küszöbéhez, és mindketten belépnek. Péter lép be elsőként, és tökéletes rendet
talál: a gyolcsok a helyükön, mintha Jézus teste eltűnt volna belőlük, a kendő
pedig külön, összehajtva. Sem rongálás, sem rablás nem történt: Jézus maga
szabadult meg. Nem volt rá szüksége, hogy megoldják kötelékeit, mint Lázárnak.
A másik tanítvány is belépett, és ugyanazt a jelenetet látta. „Látott és hitt”
– jegyzi meg az evangélista. A feltámadás jeleivel találkoztak, és engedték,
hogy az megérintse szívüket.
Addig
ugyanis – folytatja az evangélista – „nem értették még az Írást, amely szerint
fel kellett támadnia a halálból”. Gyakran ilyen a mi életünk is: feltámadás és
húsvét nélküli élet, beletörődés az emberek nagy fájdalmaiba és drámáiba,
bezárkózás saját szokásaink szomorúságába. A húsvét eljött, a nehéz követ
elhengerítették, és a sír megnyílt. Az Úr legyőzte a halált, és örökké él. Nem
maradhatunk többé bezárkózva, mintha nem hirdették volna nekünk a feltámadás
evangéliumát. Az evangélium maga a feltámadás, újjászületés egy új életre. A
háztetőkről kell kiáltani, tovább kell adni a szíveknek, hogy nyíljanak meg az
Úr előtt. Ez a húsvét ezért nem múlhat el hiába. Nem lehet puszta rítus, amelyet
többé-kevésbé fáradtan ismétlünk minden évben, hanem meg kell változtatnia
minden tanítvány, minden keresztény közösség szívét és életét. Szélesre kell
tárni a kapukat a Feltámadott előtt, aki közénk jön, amint olvassuk majd a
következő napokban a tanítványoknak történt megjelenésekben. Ő a feltámadás
leheletét, a béke energiáját, a megújító Lélek hatalmát oltja a szívekbe. Azt
írja Pál apostol: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal van elrejtve az
Istenben” (Kol 3,3). Életünk, a feltámadt Jézus életébe fonódott élet, a halál
és a gonosz felett aratott győzelmének részese lesz. A Feltámadottal együtt
belép a szívünkbe az egész világ, a maga várakozásaival és fájdalmaival együtt,
ahogyan ő megmutatja tanítványainak a testén még mindig jelen lévő sebeket,
hogy együtt munkálkodhassunk vele egy új ég és új föld születésén, ahol nem
lesz többé sem gyász, sem könny, sem halál, sem szomorúság, mert Isten lesz
minden mindenben.
Húsvéti imádság
