1Jézus ezután átkelt a Galileai-tavon, Tibériás taván. 2Nagy tömeg követte, mert látták a betegeken végbevitt csodajeleket. 3Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival. 4Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. 5Amikor Jézus körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” 6Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. 7„Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” – felelte Fülöp. 8Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: 9„Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” 10Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren. 11Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak. 12Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” 13Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. 14Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” 15Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.
A kenyérszaporítás történetét olvassuk, János evangéliuma szerint. Az evangélista megjegyzi, milyen nagy tömeg követte Jézust a „csodajelek” miatt, amelyeket a betegeken végbevitt. Megérezték, hogy egy jó és erős ember előtt állnak, aki segít nekik, és meggyógyítja azokat, akik elvesztették egészségüket és reményüket. Jézus pedig jól tudta, mennyire szomjazzák az üdvösséget. Az evangélista mintha hangsúlyozni akarná Jézus irgalmasságát, azt írja, hogy „körülnéz” és látja a hozzá igyekvő tömeget. Nem olyan, mint mi vagyunk, akik általában csak saját magunkra és saját teendőinkre tekintünk. Nagy szükség van rá, hogy felemeljük tekintetünket önmagunkról, és észrevegyük azokat, akik szenvednek, és akiknek segítségre van szükségük. Nem a tanítványok ismerik fel a tömeg szükségletét, éhségét. Jézus az, aki észreveszi, és megkérdezi Fülöptől, hol vehetnének kenyeret, hogy jóllakassanak ennyi embert. Fülöp apostol nem tud mást tenni, mint figyelmezteti Jézust, hogy lehetetlen annyi kenyeret szerezniük, amennyi ilyen sok embert jóllakathatna. Ez volt a legtermészetesebb válasz, ugyanakkor a legnagyobb beletörődésről árulkodik. András is jelen van a párbeszédnél, előlép, és azt mondja, csak öt árpakenyerük és két haluk van. Gyakorlatilag semmi. Számukra ezzel le is van zárva a kérdés. Még nem értették meg, hogy „ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges” (Lk 18,27). Nekünk is sokszor inkább fel kellene idéznünk ezeket a szavakat, ahelyett, hogy azonnal beletörődnénk a nehézségekbe. Jézus azonban nem törődik bele, hagyja, hogy az emberek iránti szenvedélyes szeretet vezesse. Megparancsolja nekik, hogy ültessék le a tömeget. És akkor nagy lakoma kezdődik, ahol mindenki ingyen jóllakhat. Az evangélista Jézus mozdulataival és szavaival az eucharisztia ünneplését idézi fel. Mindenkinek elég a kenyér, amelyet kezébe vesz Jézus, a könyörületes. A szinoptikus evangéliumokkal ellentétben az evangélista itt úgy mondja el a történetet, hogy Jézus egyedül cselekszik: ő fogja a kenyeret, ő szaporítja meg, ő osztja szét. Mintha csak azt akarná ezzel hangsúlyozni, hogy közvetlen kapcsolat van a pásztor és a juhok között. Elég, ha az Úr kezébe adjuk azt a kevés kis kenyeret, amink van, és megtörténik a csoda. Jézus keze nem tart meg semmit magának, ez a kéz ahhoz szokott, hogy kitáruljon, és osztogasson, bőségesen. Sőt, megsokszorozza a mi gyengeségünket. A csoda folytatódik, ha ahhoz a fiúhoz hasonlóan mi is feladjuk a tanítványok szűklátókörűségét, és az Úr kezébe adjuk, amink van, szegényes árpakenyereinket. A tömeg királlyá akarta tenni Jézust. Ő azonban a hegyre menekült, egyedül. Jézus nem becsüli le a kenyérre való igényt, viszont hangsúlyozza, milyen nagy szükség van arra, hogy az örök kenyérrel táplálkozzunk: a vele való barátsággal.
A
Szent Kereszt imádsága
