Jn
6, 16–21 Jézus a vizen jár
16Amikor beesteledett, tanítványai lementek a tóhoz, 17bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára, Kafarnaum felé. Már egészen besötétedett, s Jézus még mindig nem tért vissza hozzájuk. 18Erős szél támadt, s a tó háborgott. 19Amikor már eveztek vagy huszonöt-harminc stádiumnyit, látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek. 20De ő bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” 21Föl akarták venni a bárkába, ám a bárka nyomban partot ért ott, ahová tartottak.
Az élet viharai között könnyen megijed az ember, kétségek lesznek úrrá rajta. A szenvedés felkavar minket, a természeti katasztrófák láttán elakad a szavunk, és amikor úgy tűnik, hogy az embereken eluralkodik a gonosz örvénylő mélysége, akkor megijedünk, kételkedni kezdünk, és reményvesztetten tekintünk jövőnkre. Akár azt is kérdezhetjük: miféle emberiség ez? Jogosnak tűnik a kérdés, amikor azt látjuk, hogy az évezred kezdetén alapjaiban rengeti meg az emberiséget a mindent elborító hullámverés. Ez a sötétség egész népeket borít el, olykor minket is. Mondhatnánk, hogy ez annak a kőnek a súlya, amely elzárta az Úr sírját, amely összezavarta az asszonyokat, amikor a sírhoz mentek, hogy megkenjék Jézus testét. Ő azonban a sötétség pillanataiban sincs távol tőlünk. Az élet viharos vizein jár, utat vág magának a ránk törő hullámok és kétségek között, amelyek megszomorítják és megnehezítik életünket. Valójában mi vagyunk azok, akik megfeledkezünk róla, sőt el is menekülünk előle, ahogyan az apostolok tették azon az estén. Az evangélista azt írja: „látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek”. Gyakran mi sem engedjük, hogy megvigasztaljon és megerősítsen az evangélium, a testvérek szeretete, inkább egyedül maradunk félelmünkkel, amely oly ösztönös és természetes érzés, hogy inkább magunkénak érezzük, mint az Úr közelségét. Ám Jézus irántunk való szeretete erősebb félelmeinknél, még ha mi szívesebben maradnánk is képzelt bizonyosságaink bárkájában, mert elbizakodottságunkban azt hisszük, képesek vagyunk egyedül legyőzni az élet összes hurrikánját. Jézus odalép a tanítványokhoz és így szól: „Én vagyok, ne féljetek!” Ma is ezekkel a jóságos szavakkal lép tanítványaihoz, ahányszor csak az evangéliumot hallgatják. Ha pedig befogadjuk az evangéliumot, ahogyan a tanítványok befogadták Jézust, akkor lecsendesíti a szelet. A tanítvány nyugalma nem saját erejéből vagy tapasztalataiból fakad, hanem abból, hogy rábízza magát az Úrra. Az Úr az, aki a segítségünkre siet, beszáll a bárkánkba és elvezet a biztonságos kikötőbe.
Előesti
imádság
