Iz
52,13–53,12; Zs 30; Zsid 4,14–16; 5,7–9; Jn 18,1–19,42.
A nagypénteki szertartás kezdetén a pap a földre borul. Jézust utánozza ezzel a szimbolikus testtartással,
aki az Olajfák hegyén halálfélelmében a földre borult. Hogyan is maradhatnánk
érzéketlenek e nagy szeretet előtt, amely még a halált is vállalja, hogy ne
hagyjon minket magunkra? Izajás írja: „Mi mindnyájan, mint a juhok,
tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta
mindnyájunk gonoszságát… a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek
rá…, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze”. A próféta
elmondja nekünk, miért is borult arccal a földre Jézus. És mintha még ez sem
lenne elég: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját.
Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt,
ő sem nyitotta ki a száját”. Jézus a bárány, aki magára vette a világ bűneit,
aki felvette a harcot a gonosz ellen, még az élete árán is. Jézus nem akart
meghalni: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen,
ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”. És Jézus jól tudta, mi Isten akarata: „az
az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem
feltámasszam az utolsó napon”. Istennek az az akarata, hogy ne nyeljen el
minket a gonosz, ne ragadjon el minket a halál. Jézus nem kerülte el, magára
vette, hogy ne minket roppantson össze. Nem akart elveszíteni minket: a tegnapi
és a mai tanítványok közül egy sem lehet a halál martaléka.
A szenvedéstörténet ezért folytatódik. Számtalan
Olajfák hegye van a világon, ahol folytatódik a szenvedés, ahol még háború dúl
és menekültek milliói zsúfolódnak össze. Folytatódik ott, ahol az emberek
földre borulnak félelmükben. Folytatódik ott, ahol magukra hagyják a
haldoklókat. Folytatódik mindenhol, ahol az emberek vért izzadnak fájdalmukban
és kétségbeesésükben. Ma János evangéliumából olvastuk a szenvedéstörténetet,
az Olajfák hegyétől kezdve. Jézusnak az őrséghez intézett szavai jól kifejezik
szándékát, hogy senki ne vesszen el övéi közül. Amikor jönnek az őrök, Jézus
megy elébük. Nem elég, hogy nem menekül, ő maga kezdeményez: „Kit kerestek?” –
kérdezi tőlük. „A názáreti Jézust” – válaszolták, mire ő kész a felelettel:
„…ha engem kerestek, ezeket engedjétek el”. Nem akarja, hogy bántsák az övéit.
Ellenkezőleg, meg akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat.
Egész életét azzal töltötte, hogy egybegyűjtse a tévelygőket, meggyógyítsa a
betegeket, hirdesse az országot, ahol nem az erőszak, hanem a béke uralkodik. És
éppen ezért halt meg.
Honnan ered az őt érő ellenségeskedés? Onnan,
hogy irgalmas volt, végletekig menően irgalmas. Onnan, hogy mindenkit
szeretett, még az ellenségeit is. Túl gyakran járt a bűnösökhöz és a
vámszedőkhöz. És mindenkinek megbocsátott, ráadásul könnyedén. Nem kellett
volna mást tennie, mint Názáretben maradni, és akkor harminchárom évnél többet
él. Engednie kellett volna az evangélium igényességéből, vagy nem kellett volna
mindig oly makacsul védelmezni a gyengéket. Tulajdonképpen elég lett volna, ha
kicsit többet gondol magára és kevesebbet másokra, akkor biztosan nem a
kereszten végezte volna. Péter például ezt tette. Kicsit követte az Urat, aztán
visszatért saját útjához, és a szolgálólány bosszantó kérdéseire végül még azt
is tagadta, hogy ismeri Jézust. Végül is mit számít? Azzal a pár szóval
megmenekült. Ezzel szemben Jézus nem akarta megtagadni sem az evangéliumot, sem
Pétert, sem a többieket. Pedig volt olyan pillanat, amikor valóban kevés
kellett volna ahhoz, hogy megmeneküljön. Pilátus már meg volt győződve
ártatlanságáról, és csak tisztázni akarta a helyzetet, azért kérdezgette. Jézus
azonban hallgatott. „Nekem nem felelsz?” – kérdezte Pilátus. „Hát nem tudod,
hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy
keresztre feszíttesselek?” Péter beszél, és megmenekül. Jézus hallgat, nem akar
elveszíteni senkit a rábízottak közül, és keresztre feszítik.
Mi is azok között vagyunk, akiket rábízott az
Atya. Magára vette bűnünket, keresztjeinket, hogy könnyítsen mindannyiunk
terhein. A Nagypénteki liturgián ezért hozzuk be ünnepélyesen a keresztet,
letérdelünk elé és megcsókoljuk. A kereszt nem átok többé, hanem evangélium, és
új élet forrása számunkra. „Önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól
megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen”
– írja Pál apostol (Tit 2,14). Ott, a kereszten az önszeretet mindaddig
makacsul fennálló törvénye legyőzetett. Ő, aki másokért élt, és még a
kereszthalált is vállalta az emberekért, sarkaiból forgatta ki ezt a törvényt.
Jézus megszabadította az embereket az attól való félelemtől, hogy szolgáljanak,
hogy szolidárisak legyenek, hogy ne csak önmagukért éljenek. A kereszttel
megszabadított minket önmagunk, saját énünk szolgaságából, hogy karunkat és
szívünket kiterjeszthessük egészen a föld végső határáig. A mai szentmisének
nem véletlenül meghatározó része a hosszú, egyetemes könyörgés. Mintha a
kereszt szárai a föld végső határáig nyúlnának, hogy mindenki érezhesse Isten
szeretetének melegét, gyengédségét. Azt a szeretetet, amely mindent legyőz,
mindent elfed, mindent megbocsát, mindent megment.
.A
Szent Kereszt imádsága
