16Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. 17Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. 18Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. 19Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. 20Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. 21Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”
„Úgy szerette Isten a világot,
hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem
örökké éljen.” Ebben a mondatban János összefoglalja evangéliumát. Isten soha
nem volt annyira közel az emberekhez, mint amikor a názáreti Jézusban egyenlővé
vált velünk. Mi tanúsíthatná ennél jobban, hogy mekkora barátsággal érez
irántunk, milyen nagyra tartja életünket, sokkal nagyobb tisztelettel tekint
rá, mint mi a saját magunk és mások életére? Van az önszeretetnek egy hamis
formája, amely valójában nem más, mint saját magunk védelmezése és önzés,
vagyis épp az ellenkezője annak, ahogyan a Fiú élt, aki azt tartotta élete értékének,
hogy másokért éljen, és ne tartsa meg életét önmagának. Ez az örök élet,
amelyről Jézus beszél Nikodémusnak. Ez a végtelen, viszonzást nem váró
szeretet, amely keresztre feszítése és feltámadása óta árad az emberekre, és
amely teljesen új fényt vet a földre. Jézusnak az emberekért vállalt szenvedése
– a legmélyéig megélt szenvedés – fényében megmutatkoznak a sötét szögletek, a
szívek keménysége, és kiderül, hogy korlátolt gondolkodásmódunk mennyire
megnyomorítja létezésünket, képtelenné tesz arra, hogy a szeretet és az irgalom
jó gyümölcseit teremjük. A Fiú nem azért jön, hogy elítélje a világot, Jézusnak
nem az szerez megelégedettséget, ha megalázza a világot. Éppen ellenkezőleg:
az, ha a világ engedi, hogy az evangélium fénye megvilágosítsa, kinyilatkoztatja
az emberi élet szépségét és nyomorúságát. Miután tudatára ébredtünk, mekkora
szükségünk van az üdvösségre, és nem vakít már el az önzés, keressük Jézusban
az igaz élet útját, kövessük őt útján, amely a Golgotáról a feltámadás
ragyogásába vitte. Ez jelenti azt, hogy az igazsághoz szabjuk tetteinket, azaz
konkrétan megéljük azt a határtalan szeretet, amelyet Isten minden ember
szívében elvetett. Jézus Urunk azért jött, hogy bevonjon minket szeretetének
lendületébe. Ezért nevezhetnek minket mostantól „a feltámadás fiainak”.
Imádság a szentekkel