51Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem.« 52Azt mondták erre a zsidók: »Most ismertük meg, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: ‘Ha valaki a tanításomat megtartja, nem ízleli meg a halált sohasem.’ 53Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magad?« 54Jézus azt felelte: »Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi. Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok: ‘Istenünk’, 55pedig nem ismeritek őt. Én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonló hazug lennék. De én ismerem őt, és a tanítását megtartom. 56Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta, és örvendezett.« 57A zsidók erre azt mondták neki: »Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?« 58Jézus azt felelte nekik: »Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.« 59Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból.
„Aki tanításomat
megtartja, halált nem lát sohasem.” Ezzel a mondattal kezdődik a mai
evangéliumi rész. Megmerít minket Isten szava szabadító erejében és megérteti
velünk, mi Isten akarata mindannyiunkkal. Az akkor őt hallgató zsidóknak
viszont hiába ez a megdöbbentő kijelentés, és hozzájuk hasonlóan gyakran mi is
egyre csak kifogásokat keresünk. Valóban különös dolog, hogy miközben az Úr a
teljes életet akarja nekünk ajándékozni, azt az életet, amely nem ér véget a
halállal, mégis ellenállásunkba, ellenvetéseinkbe ütközik. Gyakran inkább a
halál kemény törvényének alávetett életet választjuk, az önszeretet
szolgaságában leélt életet, csak ne kavarodjon fel hétköznapjaink megszokott
normalitása. Sokan bizalmatlanul és ellenségesen tekintenek az Úr
nagylelkűségére, amikor más, emberibb, értelemmel teljes életet ajánl nekünk.
Olyan ez, mintha visszautasítanánk ezt a hatalmas szeretetet. Elfogadnánk mi az
evangéliumot, csak ne lenne ilyen igényes, csak ne kavarna fel túlságosan.
Milyen gyakran mondjuk mi is az evangéliumnak: „Nagyobb vagy talán Ábrahám
atyánknál?”. E kérdés mögött valójában az a próbálkozás jut érvényre, hogy
ellaposítsuk az evangéliumot, elvegyünk erejéből, lealacsonyítsuk a
hétköznapiság szintjére. De ha az evangélium elveszíti a próféciát, ha a
világhoz alacsonyítjuk, az olyan, mintha megölnénk. Igaz, hogy ha az
evangéliumot választjuk, akkor el kell hagynunk magunkba forduló
magatartásunkat, hogy elfogadhassuk mesterünknek Jézust, aki nem azért jött,
hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon. Ha azonban belenyugszunk önzésünk
keménységébe, könnyen hasonlóvá válunk azokhoz, akik Jézust hallgatták, majd
köveket ragadtak, hogy megkövezzék őt. Mert mik is valójában a kövek, ha nem a
mi érzéseink, viselkedésünk, amikor szidjuk, kölcsönösen sértegetjük,
pusztítjuk egymást? Az Úr azt akarja, hogy tanítványait az irgalmasság és a
megbocsátás jellemezze.
Imádság az Egyházért
