Lk 24,35–48. A Szentírás
bizonyossága
36Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” 37Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. 38De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? 39Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.” 40Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. 41De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” 42Adtak neki egy darab sült halat. 43Fogta és a szemük láttára evett belőle.44Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” 45Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, s így folytatta: 46„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. 47Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. 48Ti tanúi vagytok ezeknek.”
A mai szentmise evangéliuma
húsvét napjának végéhez vezet minket. A két emmauszi tanítvány megérkezett a
vacsora helyszínére, hogy beszámoljon a többi tanítványnak „az úton
történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor”. Az apostolokat
még a félelem tartotta hatalmában, bezárkóztak az utolsó vacsora termébe. Ez a
hely bizonyára emlékekkel volt tele, de fennállt a veszély, hogy bezárt,
védekezésre berendezkedő hellyé válik. Mindannyian jól ismerjük ezt a félelmet:
hányszor zárjuk be szívünk, házunk, csoportunk, közösségünk, családunk ajtaját,
hogy nyugalmunk legyen, vagy attól való félelmünkben, hogy elveszítünk valamit!
A feltámadt Jézus azonban mindig velünk van, sőt, középre áll, nem valahová
szélre, mint egy a sok ember közül, mint egy szó sok egyéb szó közül. Bemegy
közéjük, középre, mint a megváltó Ige. És feltámadása után legelőször is a béke
köszöntésével fordul hozzánk: „Békesség nektek!”. A tanítványokon azonban a
félelem és a beletörődés uralkodik, azt hiszik, hogy szellemet látnak. Már
korábban hallották az asszonyoktól a hírt, de a szenvedés napjaiban távol
kerültek Jézustól, és ez a távolság elhomályosította értelmüket,
megkeményítette szívüket. Az evangélista azt sugallja ezzel, hogy a hitetlenség
akkor keríti hatalmába a hívőket, amikor eltávolodnak Jézustól és hagyják, hogy
úrrá legyen rajtuk a félelem. Jézus azonban rögtön így szól: „Békesség
nektek!”. Ez a feltámadt Jézus első szava, mintha azt mondaná vele, hogy a
feltámadás első gyümölcse a béke. Nem saját kis nyugalmunkról van itt szó,
hanem a mások szeretete által megszülető békéről. Igen, a húsvét békéje segít
kilépni önmagunkból, hogy találkozhassunk másokkal. A húsvéti béke ez az új
szeretet-energia, amely kiárad az egész világra. Az apostolok szemében ez
lehetetlen. Számukra Jézus végleg meghalt, szavát örökre megölték. Hiába mondta
nekik többször is, mégsem hiszik el, hogy halála után feltámad. Látása
félelemmel tölti el őket. Azt hiszik, kisértet jelent meg előttük. Jézus
azonban barátságosan megdorgálja őket: „Miért ijedtetek meg?” És újra elmondja,
amit már oly sokszor elmondott: halálra adták, de ő feltámadt. Hányszor nem
hiszünk mi sem Jézus szavainak, és amikor meghalljuk, azt hisszük, légből
kapott szavak, éppen úgy, mintha szellemet látnánk. Az evangélium új valóságot,
új, igazi közösséget teremt, amely olyan emberekből áll, akik korábban
szétszórva, félelemben éltek, miután viszont meghallgatták az evangéliumot, új
testvériségben gyűlnek össze. Ez történt azon a napon is, amikor Jézus velük
evett: a húsvét előtti évek élete folytatódott. Az az ebéd a Jézussal való
korábbi együttlétek folytatása volt. Ez történik velünk is, ahányszor csak
összegyűlünk az Úr oltáránál, hogy megtörjük a testét.
Húsvéti
imádság
