Az evangélium újra a két emmauszi tanítvánnyal történteket
állítja elénk. És nem véletlenül. Mert mi is ott vagyunk abban a két tanítványban,
akik visszaindulnak falujukba, megszokott életükbe. Hányszor lesz úrrá rajtunk
is az arcukon tükröződő szomorúság! Gyakran minden okunk megvan erre a
szomorúságra. Hiszen a mindennapi élet gyakran vereség, az evangélium veresége
a keresztények és minden ember életében, az evangélium veresége az
üldözöttekben, a szegényekben, a háborúkban, az erőszakban, a magányban, az
elhagyatottságban. Még ma is minden napra rányomják bélyegüket ezek a
vereségek. Így hát rengeteg jogos, objektív okot találunk városaink, a világ
életében, a saját életünkben, amiért szomorúak lehetünk. Tulajdonképpen jól
tennénk, ha egy kicsit jobban elszomorodnánk: gyakran éppen azért feledkezünk meg a
körülöttünk történő dolgokról, vagy nem nézünk oda rájuk, hogy ne zavarják meg
gondtalanságunkat és nyugalmunkat.
De íme, ekkor közeledik a keresztre feszített Úr, és odaáll
a két tanítvány mellé. Nem ismerik föl. Ő kérdezi meg nagy szomorúságuk okát.
„Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben – felelik –, aki nem tudod, mi
történt ott ezekben a napokban?” Tényleg, ki ez az ember, aki nem tudja, mi
történt néhány napja Jeruzsálemben? Úgy látszik, a fellegekben jár, nem törődik
az élet valós dolgaival, vagy csak egyszerűen tájékozatlan. Idegen, mondja rá
Kleofás, nem éppen udvarias hangnemben, mintha a kívülállóságát akarná
hangsúlyozni: idegen tőlük és távol áll az élettől. A paradoxon az, hogy
éppen róla, az idegenről beszélnek. „Mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani
Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek” – mondják neki. A szomorúság
pontosan ez, a remény hiánya. Hozzáteszik, mintegy csak a pontos híradás
kedvéért, anélkül, hogy maguk elhinnék: „néhány közülünk való asszony megzavart
bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét,
visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt
mondták, hogy él. De őt magát nem látták”.
Ez a két ember hallotta a feltámadás evangéliumát, de
megmaradt szomorúságában. Igaz, az asszonyok valóban nem látták őt. De az is igaz, hogy
bár ott volt velük, útitársukul szegődött, ezek ketten mégsem ismerték fel.
Jézus ekkor szemükre hányja hitetlenségüket: „oktalanok és késedelmes szívűek
arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!” S elkezdi magyarázni
nekik az Írásokat. Majdnem az egész napot azzal tölti, hogy elmagyarázza nekik
mindazt, ami a messiásra vonatkozott. Jézus társasága az, ami átalakítja a
szívüket és az életüket. A tanítványok szívét az változtatja meg, ha olvassák
az evangéliumot. Olyan ez, mint egy nagy igeliturgia, melyet útközben mutatnak be.
Igemagyarázat olyan embereknek, akik hisznek, akik hallották az evangéliumot,
mégis szomorúak, mert nem élik meg. Az út vége felé egyszerű fohász tör föl a
szívükből: „Maradj velünk”. Jézus elfogadja a meghívást, s betér velük a házba.
Az evangélista egy vacsorát említ, amelyen megtöri és elosztja a kenyeret. Az
Úr szent vacsorája közben nyílik meg végre a szemük, s felismerik. Az idegen
eltűnt, de az Úr ott maradt a szívükben, hogy tovább lelkesítse őket szavaival.
Ez az emmauszi nap mindannyiunk napja. Ily módon találkozhatunk a feltámadt
Jézussal. Mi is azt mondjuk neki ma, ahogy minden vasárnap: „maradj velünk,
Urunk!”
Imádság az Úr napján
