ApCsel 6,1–7; Zs 33 (32); 1Pt 2,4–9; Jn 14,1–12
Az evangélium visszavisz bennünket Jézus és a tanítványok
utolsó vacsorájára. Jézus elhagyni készült őket (nemsokára mi is a
mennybemenetelét ünnepeljük majd), és azt akarta, hogy a tanítványok
tökéletesen megértsék, milyen igényeket támaszt az evangélium: nem elegendőek a
szavak, konkrét gesztusokra van szükség, és ő az, aki elsőként példát mutat
erről. Látta, ahogy elszomorodnak, amikor ezt mondta nekik: „Már csak kis ideig
vagyok veletek” (Jn 13,33). De hogy is ne lettek volna szomorúak? Elmegy az,
akiért mindent elhagytak: házukat, földjüket, szeretteiket, munkájukat. Jézus
próbálta megnyugtatni őket: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az
Istenben, és bennem is higgyetek”. Máskor is mondta már nekik: „Aki hisz
bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem” (Jn 12,44). Ezekkel a
szavakkal ismét megerősítette, hogy aki Isten mellett dönt, mellette dönt. Ha
szó szerint akarnánk fordítani ezt a mondatot, azt mondhatnánk: Ha valaki velem
egyesül, az nem velem egyesül, hanem azzal, aki küldött. A tanítványok
megérezték ezt, de nem eléggé világosan. De még jobban el akarta magyarázni
nekik, különösen most, a búcsú pillanatában, mert éppen ez, Jézus és az Atya
azonosulása volt a hit vízválasztó pontja, és ma is az. Meg kellett érteniük,
pontosabban értelmükkel és szívükkel el kellett fogadniuk a Jézus és az Atya
közötti egészen egyedülálló kapcsolatot. Mindenesetre annak az első, kicsiny és
törékeny közösségnek, amelyért Jézus dolgozott és szenvedett, nem kellett
elszomorodnia. S azt is elmagyarázta nekik, miért.
Ő az, aki a leginkább nem akar elszakadni tőlük, s ezt
mindjárt értésükre is adta: „Atyám házában sok hely van (...) Ha aztán
elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket,
hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok”. Jézus az „Atya házáról” beszél.
Ezúttal nem a templomra gondol (Jn 2,16), hanem Isten országára, a
paradicsomra, ahol „színről színre” látjuk majd Istent. Sőt, Jézus azt is
hozzáteszi, hogy ők már ismerik az oda vezető utat. E szavak hallatán Tamás
megkérdezi: „nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?”. „Én vagyok
az Út, az Igazság és az Élet” – válaszolja Jézus. – „Senki sem juthat el az
Atyához, csak általam”. Ekkor Fülöp közbeszól: „mutasd meg nekünk az Atyát, s
az elég lesz nekünk”. Jézus szomorú szemrehányással szólal meg újra: „Már oly
régóta veletek vagyok (...) és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát
is látta”. Az evangélium és a keresztény hit szívénél járunk, a lényegét érintjük
meg. S talán minden vallásos keresés lényegét. Hol keressük Istent? Hol
találkozhatunk vele? Első levelében ezt mondja János: „Istent soha nem látta
senki” (4,12), Jézus az, aki kinyilatkoztatta nekünk. Ez azt jelenti, hogy ha
„látni” akarjuk Isten arcát, elég, ha Jézusét látjuk; ha meg akarjuk ismerni
Isten gondolatait, elég, ha Jézus gondolatait, az evangéliumot megismerjük; ha
meg akarjuk érteni Isten akaratát, elég, ha meglátjuk, mi Jézus akarata.
Egyszóval, a keresztényeknek nincs más képük Istenről, mint Jézus képe.
Istenünk vonásai Jézus vonásai, Jézus arca, Jézus szeretete, Jézus
irgalmassága. A paradicsom: Jézus; ha Jézusra tekintünk, Istent látjuk „színről
színre”.
Olyan hatalmas, erős Istent látunk, aki meggyógyítja a
betegeket; de gyermekként is látjuk, akinek menekülnie kell, hogy elkerülje a
halált; olyan Isten, aki föltámaszt a halálból, de részvétre indul és
megsiratja elhunyt barátját. Irgalommal teli Isten, aki a mi útjainkat járja,
nem azért, hogy elítéljen és megbüntessen, hanem hogy meggyógyítson,
megvigasztaljon és felkaroljon, támasza és segítője legyen mindenkinek, aki
rászorul. Kinek ne lenne szüksége egy ilyen Istenre? A végén úgy tűnik, Jézus
már tényleg túloz: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe,
amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz”. Nem, nem arról van
szó, hogy Jézus már megint túloz. Arról van szó, hogy ez a terve mindenkori
tanítványaival, velünk is. Hogy mi is úgy szeressünk, ahogy ő szeretett, és
folytassuk munkáját, ahogy ő tevékenykedett. A világnak ilyen egyházra, a
városainknak ilyen tanítványokra van szüksége. Ezt a feladatot bízza ránk is
Jézus.
Imádság az Úr napján
