Május 2., kedd

Szent Atanáznak (295–373), az egyiptomi Alexandria püspökének emléknapja. 
 
Jn 6,30–35. Atyám igazi kenyeret ad nektek

30De ők így folytatták: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni? 31Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” 32Jézus erre azt mondta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 33Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.” 34Erre így szóltak hozzá: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” 35„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.

A tegnapi evangéliumi rész végén az emberek azt kérdezték Jézustól: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” Igen, mert Jézus szemrehányást tett nekik, amiért csak saját jólétüket keresik. Jézus pedig így válaszolt kérésükre: „Az tetszik Istennek [...], ha hisztek abban, akit küldött”. Nem azt kéri, hogy tegyenek meg számtalan dolgot, ahogyan a farizeusok mondják, hanem csak egy dolgot kér: higgyenek Isten küldöttében. Az emberek ismét megkérdezik: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Milyen tetteket viszel végbe?” A kenyérszaporítás nagy csodája után ez a kérdés értelmetlennek, inkább provokatívnak tűnik. Valójában az a céljuk vele, hogy még különlegesebb jelet kapjanak, amely bizonyítja, hogy ő Isten küldötte. Talán azt akarták, hogy Jézus ne csak a csodatételkor jelen lévő ötezer ember kenyérgondját oldja meg, hanem Izrael egész népéét, mint amikor az Úr mannát adott nekik. A manna emléke mindig is erősen jelen volt az izraeli hagyományban. Az Ószövetségben is gyakran emlékeznek meg róla. A Messiás eljövetelekor azt várták, hogy ez megismétlődjön. Jézus azt válaszolja, hogy nem Mózes adta nekik az égből jövő kenyeret, hanem „Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak”. Amikor Jézus azt mondja, „igazi kenyeret”, akkor a mannát az új kenyér előképeként értelmezi. Maga Jézus ez az új kenyér: „Isten kenyere”, aki a mennyből jön. Jézus hallgatói azonban még nem értették meg szavainak értelmét, saját magukból, szükségleteikből, ösztöneikből kiindulva értelmezték. Nem értik, amit Jézus valójában mondani akar. Velünk is ez történik, amikor nem látunk az evangéliumi szavak mélyére, mert saját magunkból kiindulva hallgatjuk, és nem arra figyelünk, mit akarnak mondani nekünk. A Biblia lelki olvasatára van szükség, vagyis arra, hogy imádkozva olvassuk. Amikor a Szentírást olvassuk, hagynunk kell, hogy az Úr megérintse szívünket. Imádság nélkül fennáll a veszély, hogy nem az Úr beszél hozzánk, hanem saját énünk, amely inkább akadályoz. A tanítványok kérése helyénvaló: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” Valójában azonban hamisan hangzik. Ugyanaz történik velük, mint Nikodémussal, vagy a kútnál a szamáriai asszonnyal. A tanítványok értetlensége arra ösztönzi Jézust, hogy világosan és ünnepélyesen kijelentse: „Én vagyok az élet kenyere. [...] Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” Úgy is mondhatnánk, hogy Jézus minden eszközzel azon igyekszik, hogy elmondja nekünk, milyen nagy az irántunk való szeretete. Ő az igazi kenyér, az igazi élet, az igazság, a világosság, a kapu, a jó pásztor, a szőlőtő, az élő víz... és a feltámadás.
Imádság az Úr anyjával, Máriával