Imádság az Úr napján
Miközben még mindig a húsvéti misztérium fényében élünk, a
szentmise egybegyűjt minket az imádságra, hogy mint az apostolok, mi is felkészüljünk
a Szentlélek ajándékának befogadására. Az Apostolok Cselekedeteiből olvasott
rész elbeszéli, hogy Péter és János Szamariába mennek azok közé, akik
csatlakoztak az evangéliumhoz, hogy kérjék számukra a Szentlelket: „még
egyikükre sem szállt le, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére. Rájuk
tették hát kezüket, s erre megkapták a Szentlelket” (ApCsel 8,16–17). Ez az
első beszámoló arról, amit mi bérmálásnak hívunk. Mint akkor Péter és Fülöp, ma
Isten szava jött le hozzánk, hogy felkészítse szívünket ennek a csodálatos
ajándéknak a fogadására. Jövő vasárnap Jézus mennybemenetelét ünnepeljük. Attól
a naptól kezdve a tanítványok nem látják többé szemükkel a mestert, akit három
egész éven át követtek, hallgattak, érintettek. Az evangélium a múlt vasárnapi
olvasmányt folytatja, az utolsó vacsora jelenetéhez visz minket, amikor Jézus a
távozásáról beszél és látja, hogy elszomorodnak. Szavai rögtön megtelnek
vigasztalással és reménnyel. Azok az emberek, akiket oly nagy erőfeszítések
árán tartott össze, az övéi voltak, hozzá tartoztak. Nem akarta, hogy
szétszéledjenek, még kevésbé, hogy elvesszenek. Ő maga menni készül. Nem volt
biztos, hogy együtt fognak maradni; és afelől sem lehetett nyugodt, hogy ha
együtt maradnak is, valóban azon fognak-e fáradozni, hogy hirdessék az
evangéliumot a föld végső határáig. „Nem hagylak árván benneteket, hanem
visszajövök hozzátok” – mondja nekik Jézus.
Kétségtelen, hogy Jézus gondolatait aggodalom uralta az
általa összegyűjtött kis csoport jövője miatt. Kezdettől fogva élt benne ez az
aggodalom, azon az estén azonban teljes valóságában, teljes drámaiságában
mutatkozott meg. Ebből a drámai vonásokat nem nélkülöző érzésből fakadtak a
vacsora elején mondott szavai: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát
elköltsem veletek” (Lk 22,15). Vágyott rá, hogy találkozzon tanítványaival,
mert át akarta adni nekik végakaratát, örökségét, amelynek örök időkig fenn
kell maradnia. A vacsora ennek az átadásnak a magasztos pillanata volt. És
minden vasárnapi szentmisén átéljük mi magunk is ezt a pillanatot. Sőt, azon a
vacsorán ott volt már az összes szentmise, amelyet a világ bármely részén,
bármely időben megünnepelnek. Az is, amelyet ma ünneplünk. Nem véletlen, hogy
amikor Jézus az Atyához fordul, nem csak a tanítványok kis csoportjáért
imádkozik: „De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni
fognak bennem” (Jn 17,20).
Lelkiségünknek és pasztorációs szolgálatunknak van egy olyan
vonása, amelyre jobban oda kellene figyelnünk: a közösség jövője iránt érzett
aggodalom. Ha az Úr tanítványai akarunk lenni, nem elég, ha az adott
pillanatban átengedjük magunkat az aktuális feladatoknak. Már a jelenben
munkálkodnunk kell a vágyott jövőn. Erre tanít Jézus azon az estén. Egy
törékeny emberekből álló kis csoportot lát, szeretettel néz rájuk, és arról
álmodik, hogy az egész emberiség összegyűlik az asztala körül. Persze, valóban
naiv dolog azokra a szegényes kezekre bízni az örökséget. De ez Isten
naivitása, aki a kicsinyekre és a gyöngékre bízza magát, megbízik bennük. Jézus
azt mondja, nem hagyja őket egyedül, magukra hagyott árvákként.
A kifejezés erős ószövetségi vonatkozásokkal rendelkezik, az árva annak az
embernek a mintaképe, aki a hatalmasok kezébe kerül, akivel szemben nem kevés
igazságtalanságot követnek el. Jézus nem hagyja védtelenül a tanítványait. S
hírül adja a vigasztaló (szó szerint a segítségünkre siető) közelségét, aki az
„igazság Lelke”. A Szentlélekre a vigasztaló, segítségünkre siető kifejezést
használja: ő az, aki minden körülmények között segít, különösen a legnehezebb
helyzetekben. Amíg még övéivel volt, Jézus maga segítette, tanította,
védelmezte őket. „Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem
adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia”
(Jn 17,12) – mondja Jézus az Atyához intézett imádságában. Ettől fogva a Lélek
lesz az állandó segítőjük, aki – ahogy Jézus mondja – mindig velük marad.
Szükség van Jézus lelkére, mert a világból hiányzik. Olyan Lélek, akit a világ
nem lát és nem ismer, mert idegen e világ gondolkodásmódjától, a hazug
ideológiáktól, azoktól az elfajult rendszerektől, amelyek elnyomják az
embereket és ébren tartják az erőszakot. Jézus Lelke azonban idegen attól a sok
lélektől is, amelyek szívünket és gondolatainkat uralják. A közönyösség
lelkéről van szó, az önszeretet, a gőg, az ellenségesség, az irigység, a
hazugság, az erőszakosság lelkéről. És még hány van belőlük! Nem kell az
ószövetségi démonokig visszamennünk, racionális gondolkodásunk ezektől úgyis
könnyen elhatárolódik. És arra sincs szükség, hogy egyszerűen ördögi
megszállottságról beszéljünk.
Leginkább arról van szó, hogy realista módon ismerjük be: a
gonosz lelkek bizony tényleg sokan vannak. Ezek a lelkek nem furcsa lények.
Hétköznapi jelmezbe bújnak. Ha azt hisszük, különlegesek, szembetűnőek, azzal
csak ravaszul kibúvót keresünk, hogy ne kelljen szembenézni velük. Valójában
mindannyiunknak be kellene ismernünk, hogy könnyedén, minden különösebb
ellenállás nélkül megszállnak minket ezek a gonosz lelkek. Károkat okoznak,
megsokszorozzák az erőszakot, a magányt, az ellenségeskedést, a háborúkat.
Elszomorodott és gonosszá vált szívekből fakadnak ezek a gonosz dolgok. Most ne
a különleges eseteket vizsgáljuk. Persze, ezek miatt aggódunk, de valójában nem
mások, mint egy sokkal kiterjedtebb valóság csúcsa. Ami valóban pokolivá teszi
életünket, az a hétköznapi önzés lelkeinek jelenléte, ők lakják a szívünket, ők
torzítják el viselkedésünket. Ezért van szükség ma is a pünkösdre. Szükségünk
van arra, hogy az Úr Lelke leszálljon, és egy lelki földrengésben megrázza
szívünk merev és zárt falait. Szükség van arra, hogy egy új láng ereszkedjék le
mindannyiunk fejére és felrázzon lustaságunkból, félelmeinkből. A harmadik
évezred hajnalán magunk és a világ miatt is az a feladatunk, hogy újra megéljük
annak az első pünkösdnek a csodáját, amely átalakította a tanítványok szívét és
megváltoztatta életüket.
De hát honnan is kezdődik pünkösd csodája? Nem különösen
bonyolult. A csoda kezdete a Jézus iránti szeretet, az evangélium iránti
szeretet. Ez a szeretet az első lángnyelv, amely a tanítványok fejére
ereszkedik és felmelegíti szívüket. A Jézus iránti szeretet minden keresztény
vallásos tapasztalat kezdete. Az utolsó vacsorán Jézus ezt mondta
tanítványainak: „Ha szerettek, megtartjátok parancsaimat”. Az evangéliumban ez
az első alkalom, hogy Jézus szeretetet kér tanítványaitól. Egészen addig csak
azt kérte tőlük, hogy szeressék az Atyát, a szegényeket, a kicsinyeket, és
kölcsönösen szeressék egymást. Most, kevéssel a halála előtt arra kéri őket,
hogy őt szeressék. Persze, szeretetet kér, de a Jézus iránti szeretet nem ér
véget nála, bőségesen visszaárad ránk. Jézus azt mondja: „Aki szeret engem, azt
Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki”.
Ez a szeretet-lángocska, amelyet a Lélek mindannyiunk szívébe kiáraszt, az a
belső erő, amely támogat minket az élet útján. Növekedünk általa az Úr Jézushoz
való hasonlatosságban. Ez az az energia, amely újjáteremti a világot.
Imádság az Úr napján
