A XX. század
mártírjainak emlékére II. János Pál pápa e napon vezetett ökumenikus imádságot
a római Colosseumban a keresztény egyházak vezetőinek részvételével.
ApCsel 2,14.36–41; Zs 23(22); 1Pt 2,20–25; Jn 10,1–10.
„Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal,
hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre
feszítettetek!” (ApCsel 2, 36) – hallottuk az Apostolok cselekedetiben. Péter apostol így szól a Szentlélektől eltelve
pünkösd estéjén az utolsó vacsora terme előtt összegyűlt tömeghez. Ezek a
szavak ma is, a mi fülünkben is teljes határozottsággal csengenek.
Péter nem akar egyes személyeket vagy bizonyos csoportokat
hibáztatni, nem csak a zsidókra hárítja a bűnt. Az apostol mindenkit felelőssé
tesz a bűnért: önmagán kezdi, csak azután beszél másokról, a rómaiakról és
mindenkiről, aki ott volt Jeruzsálemben, hiszen senki nem állt ellen az
igazságtalanságnak, amely az Igaz ellen fordult. Mindannyian felelősek voltak,
néhányan félelemből, mások közömbösségből, egyesek árulás, mások
figyelmetlenség miatt. És alapjában véve ugyanaz állt mindannyiuk tette mögött:
magukat akarták megmenteni, és saját nyugalmukat megőrizni. Az egyetlen, aki
nem magát mentette, Jézus volt. Ezért lépett közbe érte a mennyei Atya, és megszabadította
őt a halálból. A feltámadás egyedül Isten műve. Mi pedig a felelősséget
hordozzuk ennek az Igaznak a haláláért. De felelősséget hordozunk korunk oly
sok igaz emberének haláláért is.
Ez volt az ok – ahogy az Apostolok Cselekedetei elbeszéli –, hogy miért „rendültek meg szívükben” Jézus halála és feltámadása evangéliumának hallatára Péter hallgatói. Ők is felismerték ugyanis a hatalmas különbséget saját viselkedésük közönye, ahogy hagyták, hogy az az igaz ember meghaljon a kereszten, és Isten szenvedélyes közbelépése között, ahogy kiszabadította a halálból Jézust. Még mielőtt ők megrendültek, magát Pétert is szíven találta ez, amikor a kakas hangja emlékeztette őt, hogy megtagadta Mesterét, jóllehet az előre figyelmeztette gyengeségére. Végre megszólalt a lelkiismerete
és sírni kezdett.
A szokásos életéhez éppen visszatérő két szomorú emmauszi
tanítvány szíve is „lángolt”, amikor az úton csatlakozott hozzájuk az idegen,
és megvilágította számukra az Írások értelmét. Az evangélium megérinti és
felmelegíti a szívet, de nem akkor, amikor jónak, érzékenynek vagy vallásosnak
érezzük magunkat, hanem amikor megértjük távolságunkat Istentől, aki egyedül
jó; amikor érezzük, hogy segítségre szorulunk, hogy gyengeségünkben össze ne
roskadjunk.
Világunk gyakran elveszti érzékét Isten nagysága iránt, túl nagyra tartjuk viszont saját magunkat, túl jó véleményünk van magunkról. Ha azonban az evangéliumra hallgatunk, megláthatjuk valódi arcunkat. Saját gyöngeségünk és gonoszságunk tudatából fakad azután a kérdés, amelyet a sokaság is föltett Péternek, miután meghallgatták tanítását: „Mit tegyünk?” Ez nem egy formális kérdés; arról tanúskodott, hogy hallgatói készek megváltoztatni szívüket. Nem azt kérdezik ugyanis:
„Mit kellene tenniük a többieknek?”, hanem hogy ők maguk mit kell, hogy
tegyenek. A választ nem önmagunkon kívül kell keresnünk. Péter apostol ezt válaszolja a
tömeg kérdésére: „Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus
nevében bűnei bocsánatára.” Arra hív, hogy változtassuk meg a szívünket,
emeljük fel tekintetünket önmagunkról és nézzünk arra a Jézusra, aki életét
adta azért, hogy megváltson minket ettől a világtól, amely nem tesz szabaddá,
és amely leginkább a gyengéket tiporja el. Megkeresztelkedni azt jelent: elmerülni Jézus misztériumában, a követésére szegődni, ahogyan János evangéliumának ma olvasott szakasza is mondja. Igen, kövessük Jézust, a jó
pásztort, aki a szabadítónk. Az evangélium egy juhakolról beszél, ahová van, aki nem egyenes úton megy be, hanem saját érdekei, saját dolgai iránti szeretete vezérlik: talán a félelem és gyöngeség éjszakáját kihasználva, betolakszik, mint tolvaj és rabló, hogy magához ragadja a tanítványok szívét, és elvegye életük erejét. Lehet ez egy gondolat, egy személy, egy szokás vagy bármi más dolog, amely a tanítványok szívét elrabolja, hiszen eltávolítja őket pásztoruktól, annak szeretet-tervétől.
Van viszont valaki, aki az ajtón keresztül lép az akolba: a
juhok pásztora, akinek „kinyit az őr, a juhok pedig megismerik a hangját”. Amikor
az első néhány alkalommal megjelent előttük, Jézus a tanítványok szívét zárva
találta a félelem és a hitetlenség miatt. Most kitárul az ajtó, belép a
pásztor, és egyenként szólítja a bárányokat. Ez a Feltámadott szava, amint
nevén szólítja Máriát, aki a sírbolt előtt sír; ez az a szó, amely Tamást
hívja, hogy ne hitetlen legyen, hanem hívő; ez az a szó, amely háromszor
faggatja Pétert: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?”. Ezek a közvetlen szavak
épp ilyen közvetlen választ kérnek tőlünk. Ez nem egy idegen hang. Egy barát
hangja. Nem egy másik akolba vezet, amely talán szebb és kényelmesebb, hanem
minden korlátot és akadályt megszüntet, hogy szemünk elé tárja a szeretet
végtelen horizontját. Pál apostol mondja: szabadok vagytok mindentől, hogy csak
egynek maradjatok rabszolgái: a szeretetnek. Jézus vezet minket ehhez a
szeretethez. Ő előttünk jár és zöld mezőre vezet minket: „Én azért jöttem, hogy
életük legyen, és bőségben legyen”. Aki őt követi, megmenekül, legelőre talál,
„nem fog éhezni, és (…) sohasem szomjazik meg” (Jn 6,35).
Imádság az Úr napján
