Május 10., szerda

Jn 12,44–50. Világosságul jöttem a világba

Imádság a szentekkel

⁴⁴Jézus pedig hangját felemelve így szólt: »Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. ⁴⁵És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. ⁴⁶Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. ⁴⁷Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot. ⁴⁸Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. ⁴⁹Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak és mit beszéljek. ⁵⁰Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem.«

Az evangélium még mindig annál a jelentnél időzik, amikor Jézus nyíltan beszél küldetéséről a templomban. Sőt fennhangon kiáltja, a próféták erejével: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem”. Jézus nem pusztán az Atya küldötteként mutatkozik be, hanem mint aki egy vele. Az evangéliumi üzenet szívét tárja elénk. Úgy jött a világba, mint az igazi világosság, amely felfedi az Istenben rejlő szeretet-misztériumot. A Fiú végre kinyilatkoztatta nekünk: „Nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak és mit hirdessek”. Jézus, Isten egzegétája (szövegmagyarázója), elmagyarázza nekünk Isten szeretetét. Az ég és a föld teremtője azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, hiszen minden ember az ő gyermeke. Aki meghallgatja a Fiú szavait, üdvözül, aki pedig nem hallgatja meg, vagy elutasítja, az ítélet alá esik majd. Hallgassuk és őrizzük meg az evangélium szavait, vagyis fogadjuk be és tegyük gyakorlattá az életünkben, ahogyan a hegyi beszéd végén mondta. Jézus azért beszél, hogy üdvözítsen, nem azért, hogy elítéljen. Nem becsüli le az alig pislákoló mécsest, amely egy kis fuvallatra kialudhat, sem a megroppant nádat, amely bármelyik pillanatban eltörhet. Nem Isten szava mondja ki az igazi ítéletet, hanem azért esünk ítélet alá, mert kicsi a belé vetett hitünk. Nem hisszük, hogy szava képes megváltoztatni az emberek szívét, hogy új érzések és tettek születhetnek általa. „Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon” – inkább megállapítás ez, mintsem ítélet. Ha nem fogadjuk be Isten Szavát, és nem váltjuk tettekre, akkor hogyan vezethet, hogyan gyógyíthat meg, hogyan tehet boldoggá? Arra leszünk ítélve, hogy csak saját magunkat hallgassuk és kis világunk rabjai maradjunk. Ha viszont Krisztus evangéliumát hallgatjuk, bevezet minket Isten misztériumába: „amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem”. Olyan ez, mint egy szeretet-lánc: az Atya átadja a Fiúnak szeretete igazságát, a Fiú pedig átadja nekünk. Amikor Isten szavát hallgatjuk és részt veszünk az Eucharisztiában, abba a misztériumba nyerünk befogadást, amely az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége. Az Úr lehajol hozzánk, hogy hasonlóvá tegyen minket önmagához.

Imádság a szentekkel