Szent Addai és Mari emlékezete, akik a káld egyház
alapítói. Imádság az iraki keresztényekért.
Ma a mennybe felmenő Jézus misztériumát szemléljük. Lukács evangélista
úgy beszél róla, mint Jézus útjának csúcspontjáról. A Jeruzsálembe
vezető út elején jelzi már, amikor ezt írja: „Történt pedig, hogy amikor közeledtek felvételének napjai, elhatározta,
hogy Jeruzsálembe megy” (9,51). A mennybemenetel zárja az evangélium elbeszélését. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mennybemenetellel a húsvét eléri
beteljesedését, és kezdetét veszi a tanítványok útja a világ útjain. Jézus
Jeruzsálemen kívülre viszi őket, Betánia felé. Miközben vele vannak, és talán
tudják, milyen ünnepélyes a pillanat, megkérdezik mesterüktől: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?”
Fontos kérdés volt ez, egy kicsit olyan, mintha azt kérdeznék: „Vége lehet végre az aggódásunknak, a várakozásunknak?
Egyszer és mindenkorra legyőzettek a gonosz erői? Megvalósul végre a Messiás
országa?” Valójában nem ez volt az első alkalom, hogy a tanítványok
megkérdezték Jézustól, elérkezett-e a pillanat, amikor minden feltárul, minden
világossá válik. Abban a kérdésben a végre véglegesen megváltott világ iránti
jogos vágyon túl talán ott rejtőzött az a vágy, az a lustaság is, hogy ne
kelljen többet fáradozni, küzdeni a megosztottsággal, a nehézségekkel, a gonosz
ereje ellen a világban. Mintha azt mondanák, hogy nem lehet állandóan
feszültségben élni. Jogos kérdés, hogy mikor győz majd a szeretet, mikor
szenved vereséget örökre a halál, mikor törlik le az emberek minden könnyét.
Jézus mégsem válaszol a tanítványoknak erre a kérdésére, hanem tisztázza: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat
és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” Az akkori
tanítványokhoz hasonlóan sokszor mi is keveset értünk az életből, és könnyen
leszűkítjük az életet arra, amit személyesen meg tudunk érteni belőle, amit
számunkra jelent. Jézus azonban mintha azt sugallná, hogy az élet sokkal
nagyobb és összetettebb ennél, és egyébként sem tartozik ránk, hogy ismerjük az
időpontokat! Az Úr azonban nem hagyja a tanítványokat bizonytalanságban egy bonyolult és olykor ráadásul ellenséges világban. Megígéri nekik az igazi erőt, a
Szentlélek erejét: „megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét.”
Jézus mennybemenetele tehát nem azt jelenti, hogy egyszerűen
eltávolodott a tanítványaitól, inkább azt, hogy elért az Atyához és mellette ül
a dicsőségben. Mennybe menni azt jelenti, végleges kapcsolatba kerülni az
Úrral. A magasba emelkedés, amiről a Szentírás beszél, azt sugallja, hogy amint
az ég befed és betakar minket, a mennybe ment Úr úgy fed és takar be mindenkit.
Nem eltávolodásról van szó, hanem inkább arról, hogy közelebb kerül hozzánk,
tágabb és magával ragadóbb módon. A tanítványok megérzik ezt és ezért eltelnek
örömmel, ahogyan Lukács írja: „Leborulva imádták, aztán nagy
örömmel visszatértek Jeruzsálembe” (Lk 24, 52). Hogy lehetséges örülni,
miközben az Úr éppen távolodik? Az apostolok megértették, hogy Jézus örökre
velük marad, bármerre is mennek, ahogyan egyébként el is mondta nekik azokkal a
szavakkal, amelyeket Máté jegyzett le: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (28,20)
Ez Jézus jelenléte, amelyet a szent liturgiában élünk meg. A zsidókhoz írt levél, amikor elmondja, hogy
Jézus felmegy az égi szentélybe, amely nem emberi kézzel készült, azt sugallja,
hogy a szent liturgia az a szentély, amelyben az Úr fogad minket. Mindannyian
Isten jelenlétébe jutunk, és újra átéljük az Atyához felemelkedő Jézus
misztériumát, mint az apostolok. Az ambóról – ahogyan Betánia magas hegyéről –
Jézus szava továbbra is szól és áld. És a felhő, amely betakarta, elrejtve Őt övéi
szeme elől, hasonló a tömjén füstfelhőjéhez az oltár körül, amely beborítja a
szent kenyeret és a megváltás kelyhét, miközben felemeltetnek az ég felé. A
tanítványokhoz hasonlóan mi is megélhetjük az apostolok vallásos tapasztalatát,
vagyis az Úr közelségét, aki jelen van közöttünk, beszél hozzánk és nekünk adja
a lelkét. Nekünk is az eszünkbe jutnak a szavak, amelyeket a tanítványok
hallottak Jézustól: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben,
ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) A mennybemenetel napján teljes mélységében megértették ezeket a szavakat: ha a föld bármely részén, bármely korban, bármely órában összegyűl az Úr két vagy három tanítványa, Ő ott lesz közöttük. Attól
a pillanattól kezdve Jézus jelenléte még tágasabb a térben és az időben; mindig,
mindenképpen elkíséri a tanítványokat, akárhol járnak. Ebből ered a nyomós ok
az örömre, amelyet Lukács hangsúlyoz. Most már senki a világon nem tudta
eltávolítani Jézust az életüktől. A tanítványoknak ez az öröme most már a mi
örömünk is.
Az ég tehát nem a mi
énünk, nem a mi meggyőződéseink helye, hanem Jézusé. „Galileai férfiak! Mit
álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett,
úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment” – figyelmeztet a két
fehér ruhás férfi. Arra hívnak, hogy szívünk tekintetét mindig Jézusra irányítsuk, az ő megsebzett, ugyanakkor dicsőséges testére. Nem kísértet, nem
egy új, tökéletes testben jelenik meg, hanem saját testében, amelyre rányomta
bélyegét a történelem, az erőszak, a sebek. A feltámadt és még sebzett Jézus konkrétsága szoros kötelékbe kapcsolja a földi és az égi életet, ahogyan Pál apostol sugallja a kolosszeieknek írt levélben: „Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne
lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön
és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.” (Kol
1,19–20) A mennybemenetel a jövő, amelyet Isten a Fiával, egyszülött Fiával
kezd el. Jézussal lenni azt jelenti, a felmenni vele oda, ahol Ő már helyet készített
számunkra is, ahogyan mondta a tanítványoknak: „Azért megyek el, hogy helyet
készítsek nektek…, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Igen, kedves
testvéreim, a menny már elkezdődik akkor, amikor összegyűlünk Jézus nevében,
amikor úgy szeretjük egymást, ahogyan ő szeretett minket, amikor találkozunk a
szegényekkel, a gyengékkel és a testvéreinknek érezzük őket. Igen, még gyenge
és hitetlen emberek vagyunk, de az Úrtól a szívünkbe árasztott Lélek erőssé
tesz minket és képessé arra, hogy tanúskodjunk szeretetéről a föld végső
határáig.
Imádság az Úr napján
