Iz 22,19–23; Zsolt 137; Róm 11,33–36; Mt 16,13–20
A ma hallott evangéliumi szakasz úgy is ismeretes, mint az a szöveg, amelyben megerősítést nyer „Péter első helye az apostolok között”. A mai ünnep nem csupán arról szól, hogy megemlékezünk az apostolról, vagy felidézzük azokat a teológiai vitákat, amelyek Péter és az őt követő pápák elsőbbségéről szólnak. Ez az evangéliumi szakasz jóval túllép a fent említett vitákon. A hitünkkel kapcsolatban faggat mindannyiunkat. Maguk az egyházatyák, akik nem aggodalmaskodtak a pápai primátus miatt, ezeket az evangéliumi szavakat inkább lelki értelemben, a keresztény ember mindennapi életéhez kötődően magyarázták.
Ahhoz, hogy jól megérthessük ezt a részt, mindenekelőtt arra van szükség, hogy abban a szituációban értelmezzük, amelyben Jézus ekkor találtatott (ehhez segítséget nyújt a párhuzamos szakasz Márk evangéliumából: Mk 8, 27–30). Galileai igehirdetése után gyakorlatilag egyedül volt. Az őt követő sokaságból megpróbálta megalkotni Isten „új népét”, de szembesülnie kellett vele, hogy vereséget szenvedett: mindenki elhagyta. Magára maradt tanítványainak kicsiny csoportjával. Ezek az emberek hűségesnek tűnnek, ez igaz; de vajon kitartanak-e végig? Elfogadnak-e egy keresztre feszített messiást? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tolongtak Jézus elméjében. Maga köré gyűjtötte hát ezt a kicsiny csoportot egy félreeső helyen, Fülöp Cezáreájában, és megkérdezte tőlük, hogy vajon mit gondolnak róla az emberek. Az emberek nagyon várták a Messiást, de eléggé nagy volt a bizonytalanság a körül, hogy vajon milyen ő, és mi a feladata. Mindazonáltal az volt az általános vélekedés, hogy a Messiás egy politikai és katonai szempontból is erős ember kellene, hogy legyen. A tömeg mindenesetre e témát illetően igencsak túlfűtött lelkiállapotban volt, olyannyira, hogy nem túlzás azt mondani, egyfajta „messiásváró lázban” égtek. Járt is az emberek között valaki, aki Messiásként mutatkozott be, fegyveres csapatokat gyűjtött maga köré, melyeket azonban azonnal levertek a rómaiak. A tanítványok Jézus kérdésére adott válaszai általános bizonytalanságról árulkodtak: volt, aki a feltámadt Keresztelőt látta benne, volt, aki azt gondolta, hogy ő Illés, mások szerint Jeremiás vagy valamelyik másik próféta. Mindannyian úgy tekintettek tehát rá, mint egy nagy prófétára, de nem olyasvalakire, akiben maga a megtestesült Isten szólal meg, és cselekszik. Mindazonáltal Jézus elsősorban azt szerette volna megtudni, hogy maguk a tanítványok miképpen vélekednek róla: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?”. Péter mindannyiuk nevében szól („korifeus”, így hívja őt a keleti egyház), amikor megvallja hitét: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”. Jézus pedig így válaszol neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” Pétert megvilágosította az Isten. Ő is azok közé a „kicsinyek” közé tartozik, akik előtt az Úr felfedte titkait a világ keletkezése óta (Mt 11, 25–26). Egyike azoknak, akik – mint Pál is írja – megízlelhették Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának mélységeit. Jézus pedig új nevet ajándékoz neki: „Én is mondom neked: Péter vagy” („Kéfás”, a görögben „Petros”).
Aki új nevet kap, tulajdonképpen új hivatásban részesül, új életet kezd. Az új név, amellyel Jézus megajándékozza Pétert, az építés képét idézi fel. Igaz, hogy a „kőszikla” csak maga Jézus lehet; és rá, a „sarokkőre” épül a ház. Péter viszont az igazi tanítvány előképévé válik, akire példaként tekintenek a hívők mindenütt és minden korban. Ezt sugalmazza ő maga is, amikor így ír: „Akihez járultatok, az élő kőhöz,… és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá” (1Pét 2, 4–5). Minden hívőnek részesülnie kell Péter nevében, történetében és hivatásában, hogy a lelki épület felépülhessen.
Ehhez a feladathoz mindenki, – még pedig mindenki a maga módján – megkapja a „hatalom kulcsait”, vagyis az „oldás” és a „kötés” kulcsait. Ahogyan Izajás próféta írja Eljákim elhívása kapcsán: „Az ő vállára teszem le Dávid házának kulcsát, amit kinyit, azt senki be nem zárja, s amit bezár, azt senki ki nem nyitja” (Iz 22,22). Valódi hatalomról van szó. De mit jelent az oldás és a kötés? Az előbbi azt jelenti, hogy eloldjuk azokat a kötelékeket, amelyek az önzésünkhöz kötnek bennünket, akadályozzák, hogy megszabaduljunk az önszeretettől, és könyörtelenül arra kényszerítenek, hogy személyes- vagy csoport érdekeket, klán- vagy etnikai érdekeket, illetve nemzeti érdekeket szolgáljunk. Olyan kötelékek ezek, amelyek rabszolgasorba taszítanak, és erőszakossá tesznek. Sürgősen el kell őket oldozni, és megszökni Isten országába, ahol új törvény uralkodik, a barátság, a szolidaritás és a kölcsönös szolgálat törvénye. Ezeket a kötelékeket kell megújítanunk. Jézus tehát azt mondja, azok a kötelékek, amelyek itt a földön köttetnek, az égben is megerősítést nyernek. Vagyis nem csorbulnak, a halál után is szilárdak maradnak. Igazán vigasztaló a tudat, hogy amit megkötünk a földön, meg lesz kötve az égben is, vagyis örökérvényű. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ami igazán számít az életben, az a szeretet. Az embereket összekötő barátság az, ami megmarad. Erre a sziklára, ilyen minőségű sziklára építi Jézus az ő egyházát, az új világot.
Imádság az Úr napján
