Szent
István király (†1038) emléknapja, aki megtért az evangéliumhoz és elindította
országa evangelizálását.
ApCsel
3,1–10. A béna meggyógyítása
1Péter és János egyszer a kilencórai imádság idején a templom felé tartott. 2Éppen akkor egy bénán született embert vittek arra. Őt mindennap odavitték a templomnak úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba menőktől alamizsnát kérjen. 3Amikor meglátta Pétert és Jánost, amint éppen bemenőben voltak a templomba, alamizsnát kért tőlük. 4Péter, Jánossal együtt, rátekintett és így szólt: „Nézz ránk!” 5Erre az feléjük fordult, remélve, hogy kap tőlük valamit. 6Péter azonban ezt mondta neki: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus Krisztus nevében (kelj föl és) járj!” 7Ezzel jobb kezével megragadta és fölsegítette, mire annak tüstént erő szállt lábába és ízületeibe, úgyhogy fölugrott és járni kezdett. 8Velük együtt bement a templomba, s ide-oda járkálva és ugrándozva dicsérte az Istent. 9Az egész nép látta, hogy jár és Istent magasztalja. 10Mikor pedig ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért koldulva üldögélt a templom Ékes-kapujánál, nem tudták hová legyenek a csodálkozástól amiatt, ami vele történt.
Az apostolok cselekedeteinek ez az epizódja a
keresztény közösség első lépéseit mutatja be, amelyeket a tanítványok a Mester
látható jelenléte nélkül tesznek. Az apostolok talán visszaemlékeznek arra,
amire Jézus a kezdetekben tanította őket, amint azt Lukács evangéliuma leírja:
„Ezután összehívta a tizenkét apostolt, erőt és hatalmat adott nekik minden
ördög felett, és a betegségek gyógyítására. Majd elküldte őket, hogy hirdessék
az Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket. Azt mondta nekik: »Semmit se
vigyetek az útra, se botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt, és két ingetek se
legyen!«” (Lk 9,1–3). Aztán azt is hozzáteszi, hogy kettesével küldte szét
őket. Amikor most először útra kelnek, Péter és János szinte szó szerint követi
Jézus utasításait: kettesben indulnak el, nincsen semmijük, se botjuk, se
pénzük. Szeretetük, az evangélium iránti közös lelkesedésük kell ahhoz, hogy
pasztorális tevékenységük hatékony legyen. Igaz ez minden keresztény közösségre
is, amely az Úr Jézust akarja követni. Péter és János az elsők, akik
elindulnak, és mindig az ő nyomukban kell járnunk. A templom úgynevezett
Ékes-kapujához érve a két apostol megpillant egy születésétől fogva béna, sánta
embert. Negyven évének nagy részét talán éppen itt töltötte, koldulva. A
templomon kívül, ahová nemcsak azért nem mehetett be, mert képtelen volt
mozogni, hanem éppen a betegsége miatt. Az a keserű mondás járta ugyanis
akkoriban: „a vak és a sánta nem lépnek be”. És sajnos manapság is mennyi
szegény (néha egész országok) kénytelen kívül maradni, nem léphet be a gazdagok
ajtaján, és morzsákkal, vagy némi csekély alamizsnával kell beérnie!
Valószínűleg a sánta sem remél mást a két odaérkező tanítványtól, mint egy kis
alamizsnát. Eléjük tartja a kezét, ahogy mindenki más elé. Ahogy a koldusok
teszik ma is. Péter a szemébe néz, – ahogy Lukás írja – „Jánossal együtt
rátekintett, és azt mondta: »Nézz ránk!«”. A csoda ezzel az új, együttérző és
irgalmas pillantással kezdődik. A két apostol nem megy el a sánta mellett, mint
annyian. Megállnak, és közvetlen kapcsolatba lépnek vele. Ferenc pápa is erre
buzdít: amikor alamizsnát adtok, érintsétek meg kezetekkel a kezüket! Ez a
koldus sokkal többet kap egyszerű alamizsnánál. A gyógyulás már azzal
elkezdődik, hogy rátekintenek. Péter pedig így szól: „a Názáreti Jézus Krisztus
nevében kelj fel és járj!”. Azzal jobbjával megfogta és fölemelte. Az pedig
fölkel – akár egy álomból: a szomorúságból és a magárahagyatottságból. A két
tekintet, amely találkozik, a két kéz, amely egymásba fonódik megmutatja,
milyenné kell válnia újra az egyháznak a harmadik évezred elején. Péter és
János tekintetével és kezével kell követnünk mindannyiunknak az evangéliumot. Ezen
az úton az első barátaink, útitársaink a szegények, az elesettek, a betegek.
Kezeink, szemeink elválaszthatatlanul össze vannak kötve az ő tekintetükkel, az
ő kezeikkel.
Imádság a szentekkel
