A kenyér- és halszaporítás után Jézus azt mondta tanítványainak, hogy szálljanak be a bárkába és menjenek át a túlsó partra, míg ő tovább beszél a tömeghez. Ebben a jelenetben az irgalmasság ikonját láthatjuk: Jézus egyedül áll az őt körülvevő tömeg közepén. Ezt azonban rögtön újabb kép követi, vagy ha úgy tetszik, ugyanaz a kép más nézetből: Jézus a hegyen, egyedül az Atya színe előtt. Azt mondanám, hogy lehetetlen elválasztani egymástól a két képet: mindkettő ugyanannak az ikonnak a része; az egyik segít megérteni a másikat. A jelenet, melyben Jézus egyedül áll az Úr színe előtt, mintha meg akarná örökíteni azt a különleges viszonyt, ami Jézust az Atyához fűzi. Az Atyához fűződő kapcsolatból következik minden egyéb.
A tanítványok a víz közepén vannak, ők is egyedül, Jézus és a tömeg nélkül: csupán saját magukra utalva. Mennyire különbözik egymástól ez a kétféle magány! Jézusé a hegyen az Isten jelenlétében, és a tanítványoké a felkorbácsolt vízen. Az evangélista szinte azt sugallja, hogy amikor egyedül vagyunk, magunkra utalva, akkor szinte biztosan kitör a vihar. A tanítványok egyébként már tapasztaltak ehhez hasonló helyzetet (Mt 8,23–27) a tavon, miközben Jézus aludt; képzeljük el, milyen lehetett most, amikor nem is volt velük. Ha csak saját magunkra vagyunk utalva, lehetetlen elkerülni az élet viharait. A tanítványok félelemben, a felkorbácsolt hullámokkal és a szembeszéllel viaskodva töltik az éjszakát.
Hajnaltájban Jézus a vízen járva közeledik a súlyos nehézségekkel küszködő bárka felé. Amikor megpillantják, félelem tölti el a tanítványokat: azt hiszik, kísértet. Már nemcsak a hullámoktól félnek, hanem a kísértettől is. Még nem értették meg, kicsoda Jézus. Neki magának kell közbelépnie, és megnyugtatnia őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Felismerik a számtalanszor hallott, megnyugtató hangot. A félelmük mégis erősebb, a kétely nem oszlik el. Péter – mindnyájuk nevében – bizonyítékot kér: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” Ők jól tudják, mit jelent ez a jel. Nem egyszerűen egy csodás cselekedetről van szó, hanem olyan „jelről”, amely egyenesen Isten jelenlétére utal, ahogyan a 77. zsoltárban is olvashatjuk.
Majd kezdetét veszi a második jelenet. Jézus azt mondja Péternek: „Gyere!” Péter engedelmeskedik Jézusnak, és elindul a hullámok tetején. A kétely és a félelem azonban túlságosan mély gyökeret vertek Péter szívében. Fölülkerekednek, és őt kis híján elnyelik a hullámok. Ekkor a valóban kétségbeesett Péter így kiált: „Uram ments meg!” Három egyszerű szó, amelyeket talán artikulálatlanul üvölt, mégis tele vannak reménnyel. Jézus pedig „kinyújtotta a kezét és megfogta. Te kishitű – vonta kérdőre –, miért kételkedtél?” Ez a jelenet találóan ragadja meg, mit jelent tanítványnak lenni. Az egyház történetében ez az epizód mindig a kétely jelképe volt; ez ugyanis egyáltalán nem szokatlan a tanítványok életében. Sőt, maga az evangélium is emlékeztet rá, hogy a kétkedés gyakran ismétlődő élménye az életünknek. Minden hívő életének.
Mindannyian közel érezhetjük magunkat Péterhez. Magunkra ismerhetünk kételyeiben, bizonytalanságaiban, félelmeiben. Azt azonban világosan értenünk kell, hogy milyen értelemben beszélhetünk egyáltalán a hit bizonyosságáról. A bizonyosságot soha nem az ember oldalán találjuk; mi ugyanis mindannyian gyengék vagyunk, törékenyek, kételkedők, és árulók is. A bizonyosság Istennél van: ő nem hagy el bennünket nyomorúságunkban, nem engedi, hogy elsodorjon bennünket a gonoszság tengerének féktelen áradata, és végleg elmerüljünk benne. Ám a lényeg az, hogy Pétert követve mi is kiáltsuk: „Uram, ments meg!” Ebben az imádságban van elrejtve hitünk egyszerű és mély titka: Jézus az egyetlen, aki megmenthet bennünket.
